Életrajz


Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren anyai nagyszülei házában. A ház közelében lévő református templomban keresztelték meg augusztus 9-én. A Szatmár megyei család, amelyből származott, nem volt gazdag, de igen nagy tekintélyű. Állítólag a hét ősmagyar törzsfő egyikétől, Ond vezértől származott.  Szülei művelt emberek voltak. Édesapja Kölcsey Péter (1750-1796), táblabíróként tevékenykedett, édesanyja Bölöni Ágnes (1767-1802), egy alispán lánya volt. Három fiú testvére született: Sámuel, Ádám és Péter. Lánytestvérei, Borbála és Mária csecsemőként, illetve kisgyermekként meghaltak. Kölcsey gyermekkorában himlős lett, a himlő egész életére betegessé tette, jobb szemére megvakult, és nagyon korán kihullott a haja. Hatéves korában elvesztette édesapját, tizenkét éves korában édesanyját. Gyámja Gulácsy Antal szakolyi és daróci nemes lett, valamint a gyermekek felett felügyeleti jogot kapott Péchy Imre, a Debreceni Kollégium főgondnoka is. Anyai nagyanyjával édesanyja halála után is megmaradt rendszeres kapcsolata, az iskolaévek alatti szünetet gyakran töltötte nála Sződemeteren.

 A Kölcsey család címere

A Kölcsey család címere

Iskoláit a Debreceni Református Kollégiumban végezte (1796-1809), ahol nem érezte igazán otthon magát, pedig csak tanulni járt be az intézménybe, egyébként a Kollégium közelében lakott. Taszította az iskola rideg szellemisége, ugyanakkor az itteni oktatás alapozta meg korát túlszárnyaló műveltségét. Tanult tantárgyai voltak többek között a poetika, retorika, szónoklattan, joggyakorlat, latin nyelv, görög nyelv, matematika, az Osztrák Birodalom története és földrajza, természetrajz, szabatos és tetszetős írás, teológia, logika, metafizika, filozófia, stb. Gyakori látogatója volt a kollégium könyvtárának, ettől az időszaktól eredeztethető a könyvek, a művészetek, a nyelvek iránti szeretete. Franciául és németül önszorgalomból tanult meg. Ezeken a nyelveken eredetiben tanulmányozta korának és szellemiségének leginkább megfelelő írók, költők munkáit. Tanulmányai során mindvégig az iskola legjobb tanulói közé tartozott, kiemelkedő intellektusa azonban tizenhatodik éve körül vált egyértelművé. Három (szintén árva) fiúval kötött barátságot diákévei alatt, Kállay Ferenccel való kapcsolata élete végéig fennmaradt. Takáts István és Freytag József nevű társai fiatalon meghaltak. Velük járt ki a város szélére, ahol homokból építették fel Athént, és a görög hősöknek emléket állítva beszédeket tartottak az antik görög világ hőseiről. Kedvenc szerzői ebben az időben Cornelius Nepos, Haller János, Salamon Gessner, Csokonai Vitéz Mihály, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor, Kazinczy Ferenc, Vergilius,  Christian Ewald von Kleist voltak.

Kállay Ferenc (1790 – 1861)

Kállay Ferenc (1790 – 1861)

1805-ben Csokonai temetésén ismerkedett meg Kazinczyval, 1808–tól leveleztek egymással. A Hazai Tudósítások c. lapban 1807-ben egy vita indult el arról a kérdéskörről, hogy mikor jelent meg Magyarországról az első nyomtatott térkép. Elsősorban Kazinczy Ferenc és Kresznerics Ferenc (a szombathelyi Líceum matematika tanára) között folyt a vita a térképek közötti időbeli elsőbbség kérdésében. Kölcsey érdeklődését felkeltette az eset, és – bejáratos lévén a kollégium könyvtárába – ezzel kapcsolatban kutatásokat végzett, majd ennek eredményét elküldte 1808 májusában Kazinczynak: „Vakmerőséggel fogok talán vádoltatni, hogy én esmeretlen ifjú bátorkodom az Orczyak s Rádayak barátját fontosabb dolgai közt megháborítani, de szabad lesz talán reménylenem, hogy nem fog a Tekintetes Úr egy s két szempillantást tőlem sajnálani. Olvasván a Hazai Tudósításokban a M. ország régi mappáiról való tudós vetélkedéseket, figyelmetesebb lettem erre a tárgyra, s ezen vetélkedéseknek gyümölcse ezen kis tudósítás, melyet nem mertem az egész magyar Tudósság elébe adni, hanem csak a Tekintetes Úrnak bátorkodom azt bémutatni, mivel azon tisztelet, mellyel a T. Úr eránt viseltetem, olyannak festi én előttem a T. Urat, mint amilyen valósággal, aki t. i. a nálánál sokkal kisebbet sem fogja kinevetni, megútálni.” Kazinczy felfigyelt a tehetséges ifjúra, s gyors válasza után rendszeressé vált közöttük a levelezés. Kölcseyt vonzotta az irodalmi nyelv új felfogása, aminek elsőszámú képviselője Kazinczy Ferenc volt. Kazinczy barátsága több, mint egy évtizedre meghatározta fejlődését, hiszen ő látta el olvasmányaira vonatkozó  tanácsokkal, buzdította a nyelvtanulásra, növelte önbizalmát és segítette bekerülni a magyar irodalmi élet vérkeringésébe.

1809 októberben Debrecenben befejezte tanulmányait, innen került joggyakorlatra Pestre. A kor szokásának megfelelően erre volt szükség ahhoz, hogy közéleti, politikai pályát kezdhessenek a jurátusok. Szilassy József helytartósági tanácsosnál végezte gyakorlatát, de ügyvédi vizsgát már nem tett. Megbetegedett, visszatért előbb Debrecenbe, majd onnan gyógyulni ment Sződemeterre nagyanyjához. Előtte azonban Pesten bekerült az irodalmi élet vérkeringésébe, ez végső elkötelezettséget jelentett számára az irodalomhoz való kötődés tekintetében. Megismerkedett Vitkovics Mihállyal, Horvát Istvánnal és Szemere Pállal, vagyis Kazinczy pesti triászával, akik hármasa az idők során irodalomtörténeti fogalommá vált. Ez az irodalmi kör ismertette meg Berzsenyi Dániellel is 1810 áprilisában. A találkozás során egyértelműen kiderült, hogy Berzsenyi és Kölcsey személyisége gyökeresen eltérő, irodalmi ízlésük sem áll közel egymáshoz.

Horvát István (1784–1846)

Horvát István (1784–1846)

Vitkovics Mihály (1778 – 1829)

Vitkovics Mihály (1778 – 1829)

Szemere Pál (1785–1861)

Szemere Pál (1785–1861)

A Debreceni Református Kollégium 1812-ben felajánlotta egykori tanítványának a jogi tanszéket, ami Széplaki Pál halálával üresedett meg, de a felkérést nem fogadta el. 1814-ben Ercsey professzor kérte fel egy esztétikai tankönyv megírására a kollégium számára, amire szintén nemet mondott. Nem is tehetett másként, hiszen a debreceni népiesebb ízlés és a Kazinczy által képviselt irodalmi irány között ekkorra már jelentős szakadék tátongott, Kölcsey pedig egyértelműen és nyilvánosan Kazinczy mellett foglalt állást.

24 évesen lett nagykorú hivatalosan, ezzel együtt járt a birtokátvétel is, illetve a gyámság megszűnésével a birtokmegosztás. A négy fiú között kellett megosztani a különböző megyékben rájuk hagyott, eltérő minőségű birtokrészeket. 1814. december 30-án jött létre az egyezség, illetve a vagyonmegosztás. A Szatmár vármegyei örökrészt – Szatmárcseke és környéke – Ferenc és Ádám, a Bihar vármegyei részt – Álmosd és környéke – pedig Sámuel és Péter örökölte. Gazdasági megfontolásból és családi helyzetéből adódóan nem választhatta a számára kedves, független értelmiségi életet Pesten, pedig mind tehetsége, mind baráti köre erre predesztinálta. Irtózott a gazdálkodástól, amely lehetetlenné tette számára az irodalommal, tudományokkal, művészetekkel való foglalkozást. Verseiben is felismerhető ez az életérzés. Az elvágyódás motívuma először ekkor jelent meg költészetében, amely a nehezebb életszakaszaiban visszatérő motívummá vált pályája során. Érzelmi hullámzások, magány nehezítették ekkor az életét, mindemellett testvéreiről is gondoskodnia kellett. Ebben az időben levélváltásokon keresztül hosszú ideig Kazinczy tartotta benne a lelket, illetve Szemere Pállal való levelezése rendszeressé vált, megalapozva ezzel életre szóló, mély barátságukat.

Az álmosdi Kölcsey kúria

Az álmosdi Kölcsey kúria

Szüksége is volt a bíztatásra, amit Álmosdról 1814. április 3-án Kazinczyhoz írt levele is bizonyít: „… de legalább könnyebben tehettem volna majd, hogy ide, hol most laknom kell, ne jöjjek. Amitől már akkor előre féltem, megtörtént. Olyan útra tetettem, melyen én munkálni s használni nem tudok, nem tudhatok. Az én belsőm tűzzel teljes, de külsőm, ezen nyomorult alkotmányú test, mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok, s ezen rövid látású szem, ezen többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félve lépjek minden társaságba, hol nagyon ismeretes emberekre nem találhatok.”

Ebből a letargikus állapotból Szemere Pál segítségével sikerült kikerülnie, aki hónapokra kiszakította a számára lélekölő környezetből, és meghívta péceli birtokára. Az ekkor friss házas Szemere felesége, Szemere Krisztina is közeli barátságot alakított ki Kölcseyvel, haláláig lelki támasza volt a költőnek. Képlaki Vilma álnéven ő is írt verseket, meséket, elmélkedéseket, amelyek nyomtatásban is megjelentek.

Szemere Krisztina (1792-1828)

Szemere Krisztina (1792-1828)

Az együtt töltött péceli napok, nyelvészeti tanulmányok eredménye lett az 1815 júliusában megjelent Felelet a Mondolatra (Antimondolat), amit szerzői még nem szántak kiadásra. Tudtuk nélkül – súlyos nyomdahibákkal terhelten – Bilkei Pap Ferenc katolikus plébános adta ki a művet. Kazinczyhoz írott levelében így ír erről Kölcsey 1815 augusztusában: „Én az Antimondolatot óhajtottam volna, hogy nyomtatatlan maradjon, én az e féléktől azt hiszem, […] hogy az ily dolgokban legjobb nemes büszkeséggel hallgatni, s megvallom, hogy még csak nem is gondoltam, hogy az Antimondolat valaha kinyomtattassék.” Ennek ellenére ez, a Szemere Pállal közösen írt gúnyirat tette ismertté nevét az irodalmi életben, egyben nevesítette Kazinczy és a nyelvújítás iránti elkötelezettségét. A neológia Kazinczy féle felfogásának az volt a lényege és két fő törekvése, hogy elismertesse és hangsúlyozza az írók szabad nyelvteremtéshez való jogát és szabadságát (egyben felelősségét), valamint ezzel összefüggésben felhívja a figyelmet a nyelvi eszközkészlet bővítésének jogosságára.

Szerelmi életéről semmi pontosat nem tudunk. Írt szerelmes verseket, levelezésében is található jelzés a szerelmi szenvedésre, fájdalomra, de sem nevet, sem helyet, sem időpontot nem lehet biztosan tudni erről a témáról. Szemere Pálhoz 1833. március 20-án Pozsonyból írt egy részletes, életrajznak is beillő levelet. Ebben felelevenít egy életre szóló emléket: „Anyám halála után mindjárt érzettem a legelső mozdúlatot keblemben (amennyire emlékezem). Bánatos vala az érzés, de szelid. Egy papirosra írám fel a Bölöni Ágnes nevét, és még egyet, még egy nevet, mely nekem most is 43-ik évemben oly kedves, mint a 11 éves gyermeknek vala. De a név szentebb, mint ide írhassam; szentebb, mint a közönség e tárgyról valamit tudhasson. Talán valaha, midőn nem leszek, fog a maradék írásaim között egy-két szót találni, ami legfelebb csak a pszichológnak, vagy annak, ki dalaimat még akkor is olvasni örömmel fogja, lehet érdekes. Azonban e vonás a később kifejlett szentimentalizmusra nézve neked kulcsot adhat. Tudnod kell, hogy anyám neve és az a másik egyforma, legalább egymásba olvadó érzést hoztak elő. Emlékezhetel verseimre, mikben valaha anyámat énekeltem; most még csak a Búcsu B.-től szolgálhat az elveszetteknek mustrául.” Egy későbbi érzés is felmerül 1814-ből ugyanebben a levélben, szintén titokzatos szereplővel: „Szent igaz szerelmes lenni kezdék, azt dalaim bizonyítják, de kiben? Azt ki nem találjátok, ha az egész kalendáriumot felforgatjátok is.”

A szatmárcsekei gazdálkodás közben folytatta irodalmi tevékenységét is. Az irodalom fejlődése szempontjából nélkülözhetetlennek tartotta a rendszeres, átfogó kritikák megjelentetését, ezért recenziók írásába kezdett (1815 – 1817). Egymás után három költő munkásságát elemezte, amelyek a magyar irodalomban a tudományos igényű bírálat születését jelentették. Elsőt a költőnek jelentéktelen, de irodalmi ösztönzőként fontos Kis Jánosról, a másodikat a már halott Csokonai Vitéz Mihályról, a harmadikat Berzsenyi Dánielről. A korában szokásos recenzióktól eltérően valóban kritikákat írt, megjelenítve a költészetükre jellemző pozitív és negatív jegyeket egyaránt, figyelembe véve a költők személyiségét is. Ezzel a magyar irodalmi életben tabudöntögető, tekintélyt nem tisztelő szemléletével vihart kavart. Új látásmódja, összetett elemzése hatására olyan gondolatokat fogalmazott meg elismert költőkről, amit addig nyomtatásban megjelenni elképzelhetetlennek, vagy sértőnek tartottak. Leginkább Berzsenyiről írt kritikája fordította vele szembe a közvéleményt, elsősorban magát Berzsenyit, akinek munkássága ismertetéséből a valódi értékek egy részének kiemelése, bemutatása elmaradt, a kritikai hang viszont szokatlanul erős volt: „Innen van, hogy némely darabok teljesek lévén ragyogó kitételekkel, csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal minden érzeménytől, s minden érdemtől általában üresek.” Berzsenyit olyan szinten sértette és bántotta a kritika, hogy a költészettel szinte teljesen felhagyott. Esztétikai, illetve irodalmi tudományos tevékenységet folytatott ez időtől, és 1825-ben jelent meg a Tudományos Gyűjteményben „Észrevételek Kölcsey recenziójára” címmel a válasza. Kölcsey több kritikát nem jelentetett meg, irodalmi–esztétikai nézetei is jelentős változáson mentek át az idők során.

Berzsenyi Dániel (1776 – 1836)

Berzsenyi Dániel (1776 – 1836)

Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805)

Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805)

Kis János (1770 – 1846)

Kis János (1770 – 1846)

Kölcsey folyamatosan azon munkálkodott, hogy Pestre költözhessen, és az irodalomnak szentelhesse életét. 1817-ben tett erre egy kísérletet. A szatmárcsekei birtokrész Ádám öccsével osztatlan maradt. A birtokot Ádám kezelésére bízta, ő Pestre ment, és az ott tartózkodásához szükséges összeget Ádámnak kellett volna kigazdálkodnia. Pesten a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségében tevékenykedett, részt vett a Hasznos Mulatságok anyagának szerkesztésében is. Talán a Berzsenyi kritika hatása is közrejátszott abban – az anyagi nehézségeken kívül -, hogy feladta pesti tartózkodását, hiszen a szerkesztőségen belül is érték támadások a kritika hangvétele, tartalma miatt. Csalódott a pesti szerkesztők felkészültségében, az irodalmi élet színvonalában is. Az otthoni rossz gazdasági hírek és a fent említett tényezők hatására Kölcseyn eluralkodott a jellemző pesszimista hangulat, érzelmileg, hangulatilag mélypontra került. Rövid szatmárcsekei kitérő után Lasztócra ment Szemeréék bitrokára, ahova keresztelőre lett volna hivatalos, a gyermek azonban halva született. A gyász napjait ő és Szemere is munkával töltötték. Kölcsey ekkor írta Kazinczyhoz az un. lasztóci leveleket, amelyek már egyértelművé tették, hogy Kazinczyval sok mindenben nem ért egyet. A levelek ugyan udvariasak, de határozott hangon mondanak ellent Kazinczy további nyelvújítási  törekvéseinek, hegemóniára való hajlamának: „A nyelv maga meghatározta a maga pályáját s maga meghatározza egykor ezen pályának végcélját s korlátjait is, s valamint zúgolódás nélkül lett a halálnekből halálnak, úgy lettek volna a mostan kezdődő változások is minden lárma nélkül szokottakká, vagy ismét elfelejtettek volna, minden lárma nélkül örökre. A változásokat, melyek magokban jöttek s előmentek volna, nagyon kiismertetni, siettetni, s végre oltalmazni s nekiek nevet adni, ez ami a dolgot elrontotta.” A lasztóci levélváltás után Kazinczyval való érdemi kapcsolata tulajdonképpen megszakadt.

Lasztócról hazatért Szatmárcsekére, ahol anyagi helyzetük ellehetetlenülésével kellett szembesülnie.  Testvére birtok-bérbeadási szerződést kötött egy Székely József nevű ügyvéddel 1817-ben, amelyet 1818-ban véglegesítettek. Ebben teljes körű igénybevétellel haszonbérbe adta négy évre Csekén, Kóródon, Kölcsén és Milotán lévő birtokaikat. A bérlő nem teljesítette a szerződésben foglalt feltételeket, így Ádám visszafoglalta tőle a birtokot. Székely ezért beperelte, és a Hétszemélyes Tábla Ádámot elmarasztalta ez ügyben. Mivel nem fellebbezett a határozat ellen, végrehajtási bírságot kellett fizetnie. Miután ezt rendezte, Székely újabb és újabb kérvényt adott be ellene, állandóan pénzt követelve. Kölcsey öccse halála után (1827) még két évig pereskedett vele, mire lezárta a bíróság az ügyet. Ádám még egy esetben peres ügybe keveredett, aminek végső lezárására csak Kölcsey Ferenc halála után került sor. A perek sorozata rendkívüli anyagi terhet jelentett és rengeteg energiát vont el a költőtől, 1818 és 1820 között emiatt élete legmélyebb válságát élte át. Az anyagi problémák egyértelművé tették, hogy a birtok irányítását nem adhatja át erre alkalmatlan öccsének, így a független értelmiségi lét megvalósíthatatlanná vált számára. Két évig teljesen elzárkózott a világtól, nem alkotott, de még levelezéseit is beszüntette, amit egyébként egész életében tevékenyen folytatott.

Kölcsey aláírása

Kölcsey aláírása

Az egyetlen szórakozás, amit ebben az időszakban megengedett magának, az a népköltészet tanulmányozása volt. Ekkor érzett rá a hangsúlyos, magyaros verselés jelentőségére. „Úgy vélem, hogy a való nemzeti poezis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet.” Talán ez a magányos, önmarcangoló, megnyugvást csak a népi ritmusokban találó hosszú folyamat vezette el az egykor kozmopolita költőt a nemzeti hagyományok feltétlen tisztelőjévé, gondolkodásának, érzelmeinek középpontjába a haza fogalmát emelő férfivá, igazi hazafivá. Költői stílusa is egyértelműen a romantika irányába fordult el. Az alkotói válságból mindenesetre sikeresen kilábalt, és 1820 októberétől újra termékenyebb időszak következett költői életében, amely rövidesen nagy lírai korszakának betetőzéséhez vezetett. Rákos c. nemzetébresztő költeménye, Dobozi c. balladája – amely a magyar romantikus balladaköltészet első nagy sikere volt – mind ennek a korszaknak a terméke.

A társadalmi, politikai élet alakulása is elősegítette a hazafias érzelmek megerősödését. A habsburgok önkényuralmi politikája tetőpontját érte el ebben az időszakban. I. Ferenc és Metternich úgy érezte, Magyarországból mindent ki kell préselni Ausztria számára, amire csak lehetőség nyílik. Az országgyűlést nem hívták össze, viszont törvénytelenségek sorozatát követték el a magyarországi lakossággal szemben. Az újoncozás és az adószedés miatt jelentősen fokozódott a jobbágyok terhe, az abszolút kormányzás következtében a nemesek reformtörekvései sem kaphattak teret. Ebben a politikai helyzetben nagy szükség volt arra, hogy Magyarország azon erői, akiknek lehetőségük volt bármilyen formában is tenni az ország érdekében, hangot adjanak ennek a törekvésüknek. Ekkor írta meg Kölcsey Ferenc a Himnuszt, amely nem csak az ő költői életművében, de a magyar költészetben is kiemelkedő jelentőségű lírai alkotás. A romantikus stílusban megfogalmazott, keretes szerkezetű vers egy nemzet nevében szól Istenhez. Felidézi benne a belső széthúzást, pártoskodást, árulásokat, egyben segítséget és védelmet kér a nemzet számára Istentől. A szakrális és nemzeti elemek egybefonódása, a magyar történelmi múlt felidézése, a letisztult és szemléletes képek sorozata, az ellentétes képek párhuzamba állítása, a nemzetért, népért való aggódás megjelenítése teszi egyedülállóvá és megismételhetetlenné a Himnuszt a magyar lírai alkotások sorában.

Az elkövetkező esztendők szintén termékenyen teltek, rendszeresen és intenzíven alkotott. Versek, tanulmányok, kivonatok, tervek születtek egy válságon túljutott, megújult erővel, megváltozott személyiséggel rendelkező ember tollából. Kölcseynél  jelenik meg először a magyar irodalomban az ironikus hangvételű prózai alkotás az Előbeszéd c. írásában, amely a humor jegyeit is hordozza. Írói álneveken (Dörgényfalvi Dörgény Andor, Cselkövi) jelent meg ekkor több alkotása, híven a romantika térhódításához. Az Iliászi per is erre az időszakra esett. Bár 1817-ben abbahagyta az Iliász fordítását, négy évvel később akadt a kezébe egy Vályi Nagy Ferenc által fordított kiadás, amiben saját sorait látta viszont. Kazinczyn keresztül jutott az írása Vályi Nagyhoz, aki azonban a mű megjelenésekor már elhalálozott. Kazinczy Kölcsey felháborodását a plágium ügyében nem igazán értette, hiszen ő a fordítói munka teljességét helyezte előtérbe a szerzői jogokkal szemben. Kölcsey Kazinczy iránti tiszteletből nem fordult az igazságszolgáltatáshoz ez ügyben, de a Szemerével közösen indított Élet és Literatúrában közreadta az ezzel kapcsolatos levélváltásokat. Ennek a folyóiratnak a megjelentetésével kapcsolatos előmunkálatok szintén serkentően hatottak Kölcsey munkásságára. Szemerével már régen dédelgetett tervük volt egy közös folyóirat elindítása, amely eredetileg Minerva címmel indult volna el. 1825 januárjában azonban Kassán Dessewffy József és Kazinczy Ferenc által alapított folyóirat jelent meg Felső Magyar Országi Minerva címmel, így Szemeréék névváltoztatásra kényszerültek. Végül az Élet és Literatúra első száma 1826 októberében jelent meg, a második 1827 márciusában. Kölcsey az első két szám szerkesztésében vett részt tevékenyen, a később Muzárionra átkeresztelt lapban nagyrészt olyan írásai jelentek meg, amelyek még kidolgozatlanok voltak, vagy nem szánta közlésre azokat. Ebből az időszakból származik Kölcseyről az egyik legszemléletesebb leírás, amit Toldy Ferenc írt Bajzának 1826. június 11-én egy pesti találkozás után: „Láttam Kölcseyt. Kölcsey, kit mi lelkünkben már olyan rég viselünk, szeretettel és tisztelettel, s kit látni, s ki által szerettetni mindig leghőbb kívánságaink közé tartozott. Különösb alakot még soha nem láttál barátom. Egy két ujnyival magasb nálam, igen sovány s gyöngéd alkotású; feje s Sokratesz feje azon-egy. Az az elére domborodó koponya, mely egész arcára árnyat vet, az a kopasz fő, mely csak körös-körül nőtt be hajjal, mintha meg volna koronázva; az az orr és áll – nézd meg valahol Sokratesz büsztjét. Jobbik szemét éj borítja, a balt annyira lehunyva tartja, hogy nehéz kivenni kire néz; különben szeme hasonló az enyémhez színére nézve, csak hogy igen bemerűlnek a fejbe, haja szőke. Sem bajsza sem barkója. Képe sápadt, s a cynismus vonásait viseli. Szava nem mély, hanem a mély és a magas közt középszert tartó, a szókat húzza, tágítja, lassan beszélve. Az egész alak a világtól elkeserített de mélyen gondolkodó férfit képezi. Vonásos pantalónt s német dolmányt hordott, nyakán a kendő egyszerűen volt kötve s oly keskenyre, hogy midőn fejét keveset emelte, az Ádámalmája igen kifelé álla. A bemutatásnál felkelt a pamlagról melyre oldalvást támaszkodott, kezeit combjára feszítve, merő állásban, csak fejét hajtotta meg egy >alázatos szolgá< val, s képén némely vonások fejlettek ki, melyek máskor nem látszanak; s nem mysantrópot, hanem inkább hypochondrikust árulnak el, de szelíd és meleg lelkű hypochondrikust. Nekem öröm és kín volt ezt az isteni férfit látnom”

 

A Nagykárolyi Vármegyeház tanácstermében látható festmény Kölcseyről

A Nagykárolyi Vármegyeház tanácstermében látható festmény Kölcseyről

Irodalmi tevékenysége középpontjába ebben az időszakban került a hazafias költészet. Nemzeti hagyományok c. írásában kifejtette, hogy amely nemzet nem rendelkezik hagyományokkal, annak nincs nemzeti költészete sem. Hiányolta munkájában, hogy író és költő elődei nem merítettek témát a magyar történelmi múlt nagy alakjainak életéből, így azok hőstettei, önfeláldozó cselekedetei hiábavalónak bizonyultak. Talán ezért is elevenítette fel Dobozi, Szondi, Zrínyi, Rákóczi emlékét, példát mutatva ezzel a hazaszeretetre. 1825-ben írta Drégel c. versében: „Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek / Merre valál? tornyod honnan emelte fejét? / Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére? / Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?”

1827. augusztus 2-án meghalt öccse, Ádám. Ez meghatározta élete elkövetkező időszakát. Felelősség terhelte Ádám fia Kálmán, és felesége Szuhányi Josephine eltartásával kapcsolatban. Szemerének ezt írta négy nappal később: „Egyedül azon kínos tudományom van még, hogy Ádámot, testvéröcsémet eltemettük, és én kimondhatatlanul szenvedek. Sorsom az övével nem csak szeretet által vala összvekötve, hanem azáltal is, mert jövendőm egész intézetét az ő élete környülállásain építettem…De itt egy Árva van, ki még távolról sem sejti veszteségét, s ezen gyermeki tudatlanságban annál megrázóbb erőben bírja szánakozásomat…Itt maradok, kétségkívül ezer bajokra maradok itt, bajokra, melyek a legnyomorultabb pórnépi kör felé fognak lenyomni, s képzelheted-e, hogy én akkor az legyek, aki voltam?…Szobám most az Özvegy fájdalmának rejteke, s könyveimben sincs sem tanács, sem vigasztalás.” Az ezt követő időszak a gazdasági élete konszolidálásával, illetve a már korábban említett peres ügyek rendezésével telt. Ez mindenesetre lekötötte minden idejét és elterelte figyelmét az irodalmi élettől való eltávolodásától. Az élet azonban úgy rendezte, hogy újabb lelki csapást kelljen elviselnie. 1828 márciusában újabb haláleset következett, amely érzelmileg nagyon mélyen érintette: meghalt Szemere Krisztina. A vele való barátsága nagyon fontos volt Kölcsey számára, hiszen ő volt az, akitől a lelki válságok idején a legtöbb segítségre számíthatott. Tapintattal, kedvességgel segítette a nehéz élethelyzetekből való kilábalásban, irodalmi törekvéseit is mindig erősítette. 1829-ben írt emlékbeszédében ezt írta róla: „Ne várjatok dicsőítő beszédet, mint szokás az elhúnytak felett tartani. S miért dícsérjem őt? hogy sorsától kimért körében tántoríthatatlan hűséggel járt vala, hogy mint leány és testvér, nő és barátné rendeltetésének megfelelt, hogy gyakran nemén túlemelkedett bátorsággal a sűllyedőnek segédkezet nyújtott, hogy a bántást fájdalma legsebesebb lángjai között is nemesen megbocsátotta: jól tudják, kik körűle éltenek. S azoknak, kik nem tudják, részrehajlónak tetszhetnék a magasztaló: mert az, kit hirdet, barátnéja és jóltevője volt.”

Szatmár vármegye térképe

Szatmár vármegye térképe

Erre az időszakra tehető Kölcsey közéleti pályafutásának kezdete is. A Kölcsey és a Kende családok közös ősöktől származtak, rokonságukat tudatosan ápolták. Kende Zsigmond ekkor Szatmár vármegye első aljegyzője volt. Felhasználva Kölcsey tehetségét, beszédeket, leveleket íratott vele a saját nevében, ő pedig segített a költő peres ügyeinek rendezésében. Kölcsey egyre nagyobb ismertségre tett szert a vármegyében, elsősorban Nagykárolyban, ahol a vármegye székhelye volt, így 1829 áprilisában táblabírói címmel tisztelték meg. Szatmár vármegye addig konzervatív szellemű vezetésének megváltoztatására az új tisztújítás során, 1829. július 7-én nyílt lehetőség. Itt Kölcsey új megyei tisztséget nyert, a vármegye egyik aljegyzője lett, kinevezése augusztus 25-től volt érvényes. Feladata elsősorban az ülések jegyzőkönyvének elkészítése, a királyi leiratok, kormányrendeletek, hatósági levelezések, küldöttségi jelentések nyilvántartása, okmányok kiadása volt. Aljegyzői munkájának első jelentősebb eseménye Borsod vármegyébe vezette, ahova 1830 januárjától kezdődően hosszabb időszakokra járt vissza Vécsey Miklós főispáni adminisztrátorral, akivel Miskolcon végeztek a megyei összeírásokkal kapcsolatos külső ellenőrzéseket. Anyagi helyzete még ebben az időszakban is nagyon bizonytalan volt, hiszen a vármegyétől mindössze évi 300 forint fizetést kapott. Adóssága Ádám rossz gazdálkodása és a rá maradt peres ügyek következtében 1827 végén még 9.789 forint volt. Ezt az akkoriban hatalmasnak számító összeget birtokrészek átengedésével, zálogba adásával, sógórnője, Szuhányi Josephine anyai örökségének felhasználásával próbálta meg lefaragni. Segítségként annyit sikerült elérnie összeköttetései révén, hogy a Székely-féle peres ügyben perhalasztó utasítást adjanak ki. 1835-től a Tudós Társaság tagjai számára évi 300 forint tiszteletdíjat juttatott, ez hozzájárulhatott Kölcsey számára anyagi helyzetének rendezéséhez.

Szatmár vármegye régi címere

Szatmár vármegye régi címere

A pihenést 1830 júliusában a kényszer szülte számára, unokaöccse Kálmán megbetegedett. Súlyos ótvar terjedt el a testén, elsősorban a lábán, ami lázzal és gennyesedéssel járt. Évek óta tartott ez a folyamat és nem gyógyult a kisfiú. Orvosi javaslatra ezért Szobráncra utaztak, aminek jótékony hatású vize közismert volt a bőrbetegségekre, idegrendszeri problémákra, köszvényre stb. vonatkozóan is. Szuhányi Josephine is velük tartott Szobráncra megviselt idegrendszerét gyógyítani. Kölcseyre a társasági élet, a változatosság és Szemere Pál jelenléte hatott ösztönzőleg, aki szintén gyógyulni jött Szobráncra. Talán ennek a miliőnek is köszönhető, hogy egyik legjelentősebb darabjával bővült hazafias lírája, a Zrínyi dalával. A versben belső monológként jelenik meg a költő lelki vívódása, félelme a haza sorsát illetően. Az önfeláldozó hősöket állítja példaként kora közönyös nemessége elé, elsődleges célja a figyelemfelhívás lehetett: „Itt van a hon, ah nem mint a régi, / Pusztaságban nyúlnak el vidéki, / Többé nem győzelmek honja már; / Elhamvadt a magzat hő szerelme, / Nincs magasra vívó szenvedelme, / Jégkebelben fásult szívet zár.”

Az 1830-as év vége mozgalmassá vált számára, hiszen I. Ferenc összehívta az országgyűlést szeptember 8-ra. Kölcseyre, mint aljegyzőre az országgyűlés előkészítése nehéz terheket rótt. A követválasztás lebonyolítása, a követutasítás elkészítése, illetve megvitatása, a válaszfeliratok elkészítése rá hárult.

Ebben az évben valósult meg a magyar tudományos életben már régóta várt esemény, 1830. november 17-én megtartotta alakuló ülését a Tudós Társaság. Elnökké Teleki Józsefet, alelnökké Széchenyi Istvánt választották, valamint kinevezték a Társaság 23 rendes tagját is, közöttük Kölcsey Ferenc a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjai közé került. A megtiszteltetés örömmel töltötte el őt is, de kinevezésével kapcsolatban számtalan kérdést is felvetett. Ezeket fogalmazta meg Bártfay Lászlónak december 15-én írt levelében: „Én az élet bajai eránt tudok egykedvű lenni; de a kötelesség nekem mindég s minden környűlményben szent, s betöltése gondomba kerül, mert nyugtalan vagyok, ha nem voltam e teljesítésében lassú? S ezen gyengeség már egyszer oly mélyen fekszik lelkemben, hogy kiírtanom nem lehet. Ezért vágyom hallani: nem fog-e ezen történettel oly kötelesség együttjárni, mely talán környűlményeimmel meg nem fér?” Bártfay igyekezett megnyugtatni a költőt, hogy a tagság nem fogja munkájában akadályozni, évente egy alkalommal kell gyűlésre mennie Pestre. Mindenesetre a nagy leterhelés, az elkötelezettség serkentőleg hatott munkakedvére, ez a december 14-én Szemeréhez írt leveléből is egyértelműen kiderül: „…s íme: gazdaságom kedvetlenségei, s hivatalom szárazságai közt is lángolok; s fejem annyi s oly sokféle gondolatokkal tele, hogy a bőség még akadályomra van a dolgozásban.” Ezzel párhuzamosan kapott felkérést Bajza Józseftől az akkor induló Kritikai Lapokban megjelenő tanulmánnyal kapcsolatban. Ez közelről érintette Kölcseyt, hiszen a cikk témája a kritika volt, illetve a kritikának a magyar irodalomra való hatását, szükségszerűségét kellett kifejtenie: „Jobbítgatás a maradandóság egyedül való talpköve; a jobbítgatás pedig szükségesen hibakeresést és találást teszen fel. Nincs író, kinek gondolkozásmódja, ismeretei, hajlandóságai s művei jobbítást nem fogadhatnának el; s jaj annak, ki ezen jobbításra teljes erővel nem törekszik! De a jobbítás mestersége nehezebb, mint gondolhatnók. Nem elég változtatni, nem elég szót szóval, sort sorral felcserélni; hanem principiuminkat tisztogatni; ismereteinket mind bővíteni, mind célra irányzani; érzelminket s gondolatinkat nemesíteni, s művészi hajlékonysághoz szoktatni; fantáziánkat gazdagítani, erősíteni és fékezni; nyelvünknek, kitételeinknek könnyű lebegést, erőt s ezerféle, de mindég illő, színt keresni: ez a titok, ami által a klasszikusság úta felnyílik.” Már 1831 januárjában megírta a cikket, de csak 1833-ban jelent meg a lap második számában.

A Magyar Tudományos Akadémia épülete, amelyet 1865-ben adtak át

A Magyar Tudományos Akadémia épülete, amelyet 1865-ben adtak át

Ehhez az írásához szorosan köthető a Tudós Társaság Tudománytár néven indított folyóiratának szabályzata, aminek hátterét Kölcseynek ez a tanulmánya szolgáltatta. Kölcsey már csak azért is végezte örömmel munkáját a szabályzat előkészítésében, mert voltak előítéletei, rossz tapasztalatai az akadémiák negatív tevékenységével kapcsolatban. A francia akadémia tagjai például csak a saját ízlésüknek megfelelő irodalmi tevékenységet preferálták, nem véve számításba az alkotói függetlenséget, a nyelv természetes változását, s így az új szótár készítésénél ez a francia szókincs leszűküléséhez vezetett. A Tudománytár szerkesztői közé ő is bekerült. Feladatuk és céljuk az volt, hogy Magyarországon és Erdélyben megjelenő minden tudományos és irodalmi műről tudomást szerezzenek és tájékoztatást adjanak annak megfelelően, hogy milyen jelentőségű alkotásról van szó. A fontosabb külföldi tanulmányok ismertetése is céljaik közé tartozott, főleg amelyek magyar vonatkozásúak voltak.

Kazinczy Ferenc – aki szintén a Tudós Társaság tagja volt-, 1831-ben a kolera áldozata lett. A következő év szeptemberében tartott közgyűlésen Kölcsey tartott emlékbeszédet tiszteletére, körvonalazva Kazinczy elévülhetetlen érdemeit a magyar irodalmi életben betöltött szerepéről. Nagy sikere volt a beszédnek, azonban utóélete viharossá kerekedett. Szemere Pál lapjában, a Muzárionban előbb megjelent nyomtatásban az emlékbeszéd, mint az akadémia Évkönyvében. Ez Széchenyit kellőképpen felbőszítette, levélben ezt írta Kölcseynek: „…mind a Tekintetes Úr, mind Szemere Pál rendes tag általlátja, hogy ily említett munkák kiadása körül az elsőség a Társaságé. Hiszi is az ülés, hogy az idézett emlékbeszéd iránt oly rendelést fognak tenni még annak idejében, melynél fogva az legelőször nem másutt, hanem csak az Évkönyvben jelenik meg.”  Különösebb következménye mégsem lett az esetnek, mert Vörösmartyn kívül Kölcsey volt a Tudós Társaság legproduktívabb, egyben a legszínvonalasabban alkotó tagja. Még egy emlékbeszéd megírása hárult rá, amikor Berzsenyi 1836-ban elhunyt. Az 1817-ben írt recenziója viharos múltjára tekintettel Kölcsey részéről itt hangzottak el az engesztelő szavak, kiemelve költőtársa elévülhetetlen szerepét a hazai irodalom terén. 1836. szeptember 11-én került sor az emlékbeszéd megtartására, amit Helmeczy Mihály, a Kisfaludy Társaság tagja olvasott fel Kölcsey távolléte miatt (vármegyei teendői, illetve egy váratlan betegség akadályozta meg a jelenlétben). Pedig sokan kíváncsian várták, hogy Kölcsey szembe tud-e, szembe akar-e nézni a közel húsz évvel ezelőtti önmagával, illetve annak következményével – Berzsenyi tulajdonképpeni elhallgatásával. Emlékbeszédében a válasz egyértelmű volt: „…amit ez ünnepélyes pillanatban mondanom kell, csak ez: Berzsenyi olvasá az ítéletet, mely versei felett mondatott, keménynek, fanyarnak, igazságtalannak lelé azt; s keble az ítélő iránt elhidegedék örökre. Az ifjú, tekintetes társaság, az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét megitélni merész volt, s ki e merészséget oly felett drágán, Berzsenyi elhűlésével fizette meg, ez az ifjú – én valék”

A Tudománytár első kötetének kiadása 1834-ből

A Tudománytár első kötetének kiadása 1834-ből

A titoknokság posztjának betöltéséhez fűződő események érdekes színfoltját képezik Kölcsey életének. A Tudós Társaság első titoknoka – főtitkára –  Döbrentei Gábor volt 1831 és 1835 között, aki lemondott tisztéről, így a megüresedett pozíció betöltésre várt. A személyi ellentétek miatt kialakult helyzet már 1834 nyarán egyértelművé tette a váltás szükségességét. Az ellátandó feladatkör nagyrészt adminisztratív jellegű volt (ülések összehívása, gondoskodás felolvasókról, posta bontása, iktatás, válaszok írása stb). Két név merült fel a megüresedő tisztség betöltésével kapcsolatban. Toldy Ferencet már Széchenyin keresztül támogatásáról biztosította a társaság egy része, amikor kiderült, hogy Kölcsey is vállalná a feladatot. Ő azonban senkivel nem akart versengeni, megméretni egy tisztség betöltéséért. Erről írt barátjának, Bártfay Lászlónak 1834. június 29-én kelt levelében: „A titoknokság? köszönöm részvétedet, mely leveledből e pontra nézve kitetszik. Szeretni fogom, ha senkinek útában nem állandok, így éltem hátralevő részét tisztán a literaturának szentelhetném. Azonban én az utánajárás módjait sem nem értem, sem érteni nem akarom. Házam népe gondolkozását e tárgyról jövő hónapban tudhatom meg, semmi esetre nem leszek keserítve, ha választást nem nyerek. De compromittáltatni sem szeretnék; azért barátságod tisztaságától idejében várom, méltóztassál megtudni s értésemre adni a többség gondolkozását.”

Bártfay László (1797 – 1858)

Bártfay László (1797 – 1858)

Kölcsey egyértelmű szándéknyilvánítása esetén Toldy Ferenc visszalépett volna a megmérettetés elől, de végül erre nem került sor. Kölcsey több okból kifolyólag is úgy döntött, hogy nem indul el a választáson. Anyagi okok is szerepet játszottak döntésében, mert birtokainak haszonbérletbe adása jóval kevesebb bevételt hozott volna számára, mintha maga gazdálkodik. Legfőbb oka azonban Szemere Pállal volt összefüggésben. Szemere, mint a Tudós Társaság rendes tagja, rendszeresen kapott megbízásokat bírálatok, kivonatok készítésére a Tudománytár számára. Ezeket azonban vagy nem teljesítette, vagy nagy késéssel dolgozott. Széchenyi és a társaság vezetése ezért jogosan neheztelt rá, csak Kölcseyre való tekintettel nem nyúltak tagságához. Barátja attól tartott, ha a titoknokság tisztjét ő tölti be, egy idő után akár tevőlegesen is hivatalból Szemere ellen kellene fordulnia. Ezt semmiképpen nem vállalhatta, barátságuk ennél sokkal többet jelentett számára. Így a titoknok Toldy Ferenc lett, aki 1861 végéig töltötte be hivatalát.

Kölcsey Szatmár vármegye aljegyzői tevékenységét folytatta tovább, elsősorban az 1832-36-os országgyűlésre készülve. Munkája meghatározó részét az töltötte ki, hogy megyéje véleményét dolgozza ki a József nádor elnöklete alatt munkálkodó kilenc albizottság által benyújtott reformjavaslatokkal kapcsolatban. Nagy Károllyal együtt a legterjedelmesebb és talán legfontosabb munkát kapta, a jogügyi reformjavaslatokat kellett értékelniük, valamint a bányaügyi javaslatok kivételével a megyei válaszok végső formába öntése is az ő feladata lett. Végtelen energiáját mutatja, hogy mindemellett birtokait igazgatta, bírálatokat készített a Tudománytár számára és az irodalmi élet időszerű alkotásait is figyelemmel kísérte. Vörösmarty Csongor és Tündéje ekkor jelent meg, Kölcsey a magyar irodalom egyik gyöngyszemeként tekintett rá. A kolerajárvány – ami Magyarországon elsősorban Szatmár, Ugocsa és Zemplén vármegyékben pusztított – ekkor tombolt leginkább, legtöbb áldozatát ekkor szedte, közöttük volt Kazinczy Ferenc is. A politikai változásokat azonban mindez nem állíthatta meg, Szatmár vármegyére is hatott a kor szelleme, kialakult egy liberális ellenzék, amely egyre erősödött. Nézeteik nem arattak döntő sikert a maradi gondolkodású nemesek között, a sajtószabadságról és a jobbágyfelszabadításról hallani sem akartak. Ez is oka volt annak, hogy a megüresedett főjegyzői székbe nem ülhetett be Kölcsey az első adandó alkalommal, pedig annak munkáját voltaképpen ő látta el.

A nagykárolyi vármegyeháza és ülésterme

A nagykárolyi vármegyeháza és ülésterme

1832-ben jelent meg első kötete Szemere szerkesztésében Hartleben Konrád kiadásában. Eredetileg életmű sorozat kiadását tervezték, de életében csak az első kötet jelent meg, amely a verseit tartalmazta. A tervezet szerint a második kötet elhangzott beszédeit, a harmadik a görög filozófiával kapcsolatos írásait közölte volna. A negyedik kritikai írásainak, míg az ötödik egyéb prózai alkotásainak nyújtott volna közlési lehetőséget. November végén jelent meg a kötet, sok nehézség árán. Az előszó megírása Szemerének okozott nehézséget, a megbeszélt oldalszám kitöltése az ekkor rendkívül elfoglalt Kölcsey számára jelentett gondot, a kiadott kötet pedig számtalan nyomdahibát tartalmazott. Erről a sok negatívumról azonban egy váratlan esemény elterelte Kölcsey figyelmét. 1832. november 6-án tartották Szatmár vármegyében a decemberre összehívott országgyűlés követeinek választását. Az első követ Eötvös János, a második pedig Kölcsey Ferenc lett. A november 15-16-án tartott megyei tisztújító közgyűlésen első alispánná Kende Zsigmondot, főjegyzővé pedig Kölcsey Ferencet választották. Ugyanekkor a frissem megválasztott és már hivatali esküjét is letevő Eötvös János lemondott első követi tisztjéről. A három héttel később megtartott gyűlésen Kölcseyt első követté nevezték ki, a második követ pedig Eötvös Mihály lett.

Szatmár vármegye pecsétje

Szatmár vármegye pecsétje

1832. december 11-én érkezett Pozsonyba, hogy részt vegyen az országgyűlés ülésein. Felkészültsége erre a tisztségre nagyon alapos volt, hiszen aljegyzői munkáján keresztül ismerte mind a kilenc bizottság reformjavaslatait. Nagy várakozással készült erre a feladatra, önmaga megmérettetésének is tekintette az itteni helytállást. Ez Országgyűlési naplójából egyértelműen kiderül: „Ez a haza,… melynek nevével összeolvadt kebelemben minden, ami hit és remény, hűség és szerelem; minden, amit az emberiség legforróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. … S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett, való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik 20 év óta boronganak kebeledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik új, az ismeretlen pályázó utát ezerfelől elzárják?” Ismertsége ekkor már országos szintű volt, ezt mutatja az is, hogy egyhangúlag őt választották meg a Tiszántúli Kerület jegyzőjének.

A Magyar Királyi Kamara épülete Pozsonyban, itt tartották az országgyűléseket 1802-1848 között

A Magyar Királyi Kamara épülete Pozsonyban, itt tartották az országgyűléseket 1802-1848 között

Ténykedései között az elsőnek és legfontosabbnak az urbárium ügyének rendezését tekintette, vagyis a földesúr és jobbágy jogait és kötelességeit szabályozó rendelet újratárgyalását. Szerette volna elérni az örökváltsággal történő jobbágyfelszabadítást, az úriszék működésének korlátozását, és a nem nemesek számára a közügyekben való részvétel lehetőségét. A reformpárti nemesek céljai voltak még: a magyar nyelv használatának általánossá tétele, Erdély és a részek ügye, a vallásügy és a lengyel nemzettel való együttérzés kinyilvánítása. Ebben az időben az alsótábla országgyűlési képviselői még nem a maguk, hanem a vármegyéjük elvárásait képviselték a rendi gyűléseken, kötelesek voltak a megyei utasításokhoz tartani magukat a szavazások során. Soron kívüli ügyek tárgyalása esetén a vármegyék pótutasításokat küldtek követeiknek arra vonatkozóan, hogy hogyan szavazzanak. A császár és a kormány természetesen a reformjavaslatok ellen voltak, de megpróbáltak okosan taktikázni, hogy a nép haragja ne rájuk, hanem az országgyűlési követekre, tehát a magyar nemességre hulljon. Ügynököket küldtek szét az ország területén, akik folyamatosan hangoztatták, hogy a reformok megszüntetik a nemesi kiváltságokat, veszélybe sodorják a Szent István óta fennálló törvényes rendet. Ennek következtében több vármegye módosította a követutasításokat annak a célnak az érdekében, hogy küldötteik ne szavazhassanak az örökváltság mellett. Szatmár vármegye is így tett. Kölcsey és Wesselényi mindent megtett annak érdekében, hogy ezt megakadályozza, de minden ez irányú ténykedésük sikertelennek bizonyult. A nemesek semmilyen áron nem akartak önként lemondani kiváltságaikról, az 1834. december 9-én megtartott megyegyűlésen Wesselényi hiába mondta ki feketén–fehéren azt, amit mindenki tudott: „ … már századok óta a kormány a köznépet terhelő ocsmány képre parasztvédői és köznép oltalmazói álorcát tett, de amely alatt ő szívta annak egyfelől zsírját – most sem akarja a kormány ezen álorcát letenni, és ez volt az oka, miért igyekezett azon, hogy a parasztságot boldogítható 5. törvénycikk nem a királyi helybenhagyás megtagadása által essék el; hanem a nemesség tegye azt semmivé….a dühöngő pórnép földúlt házaink füstölgő romjai közt űzné véres kegyetlenségeit, – akkor bizonnyal a kormány elnyomná a lázadást, s megmentene minket amazoknak csapásitól, de jaj lenne akkor nemzeti függetlenségünknek!…mert szabad szellemű s önérzetű emberekből ezen lekötelezés rabszolgákká alacsonyítana.” Ezeknek a mondatoknak nem csak az volt a jelentőségük, hogy megmutatták Wesselényi széleslátókörű, előremutató gondolkodását, hanem az is, hogy ezek voltak azok a mondatok, amelyek alapján Wesselényit felségárulás vádjával beperelték.

Wesselényi Miklós (1796 – 1850)

Wesselényi Miklós (1796 – 1850)

A sikertelen meggyőzési kísérletek után Kölcsey és követtársa, Eötvös Mihály is bejelentette az országgyűlési követségről való lemondását azon az alapon, hogy saját lelkiismeretük ellen nem szavazhatnak az urbárium ügyében. Kölcsey Szemerének december 14-én küldött levele tükrözi pillanatnyi lelkiállapotát: „Egészségem erős, nyugalmam soha nem volt tisztább; s önérzésem soha nem kielégítőbb. A vesztés napján éreztem lelkemnek annyi erejét, mennyit még soha sem.” A lemondott követek az új követek megválasztásáig, kinevezéséig még visszatértek Pozsonyba, ahol a jobbágyfelszabadítás kérdése egyre inkább elveszni látszott. Kölcseyn ismét úrrá lett a pesszimizmus, ez Szemerének 1835. január 11-én kelt leveléből kiolvasható: „A remény oly messze van, hogy talán nem is remény az, ami int, csak óhajtás heve által támadó képzemény. Mondanám: imádkozzatok e népért; önmaga miatt akar elveszni.” Az utolsó országgyűlési beszéde 1835. február 9-én hangzott el Pozsonyban. Áttörő hatása volt mind a beszéd retorikailag mesterszintű megfogalmazása, mind Kölcsey személyisége következtében, aki ekkor már a haladók legnépszerűbb vezéralakjává vált. A reformkor jelszava is e beszédnek köszönheti születését: „Távol vagyunk a büszkeségtől, magunkat csalhatatlanoknak gondolni. A velünk ellenkező véleményűektől sohasem kivántuk, hogy elveinknek hódoljanak: tőlük azt kérjük, bennünk csak a meggyőződés tisztaságát tekintsék. S ha szív és ajak egybe hangzik, egyenességünket bűnnek ne tartsák; s engedjék nékünk a vigasztalást: lelkünk üdvességét saját hitünk szerint kereshetni. Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés. Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól; isten virassza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját!” Népszerűségét jelzi, hogy az országgyűlési ifjak – akik már tudtak lemondási szándékáról – Pozsonyba érkezésekor kalapjukra gyászfátylat kötöttek, Hálaemléket adtak át neki, amelyet hetvenheten írtak alá. Amikor Pozsonyt elhagyta, az országgyűlési ifjak közül sokan Köpcsényig kísérték gyalog. Kossuth az Országgyűlési Tudósításokat gyászkerettel ellátva küldte szét. Deák Ferenc búcsúlevele önmagáért beszél: „Elszakadtál tőlem, s én mélyen érzem: hogy távolléted nekem pótolhatatlan, szíves barátságod emlékezete híven fog engem kísérni az élet minden viszontagságaiban, s azon édes érzés, hogy barátom vagy, kettőztetni fogja éltem minden örömét, enyhíteni minden kedvetlenségét…”

Az országgyűlési ifjúság búcsúja Kölcseytől

Az országgyűlési ifjúság búcsúja Kölcseytől

Kiábrándultságában a főjegyzői posztról is le akart mondani, de arra az elhatározásra jutott, hogy Wesselényinek, illetve felségárulási perének úgy használhat a legtöbbet, ha e tisztséget megtartja. Ebben igaza is volt, mert a megyei követutasítást sikerült Wesselényi ügyében kedvezően megváltoztatni. Az 1835. év viszonylagos nyugalomban telt számára. Lelki ereje újra a régi lett, tudta hol a helye, mit kell tennie. Ez 1835. november 27-én Szemeréhez írt leveléből is kitűnik: „Óriási erőt kifejteni, ha mindjárt szakadunk is bele, dicsőséges érzelem. De vinnyogni mint gyermek, vagy toporzikálni mint makacs hölgyecske, s mégis csak szenvedni ami nyakunkat nyomja – pfuj! ez férfihoz bizony illetlen. Vinnyogtam, toporzikáltam én is valaha. – Most hol tennem lehet teszek, hol nem lehet – öszvedugom kezeimet, s gondolom magamban: rengj, dörögj, mennykövezz, vagy amit akarsz; de azt nem teheted, hogy én, ne legyek én!”

Ez a szinte idillikusnak számító állapot természetesen nem tarthatott sokáig. Az országgyűlés berekesztése után a kormányerők újult erővel láttak neki az ellenzék megfélemlítéséhez. Első lépcsőként az országgyűlési ifjak négy tagját tartóztatták le, és súlyos, államellenes bűncselekménnyel, összeesküvéssel, felségárulással vádolták meg őket. Ez országszerte nagy felháborodást és megdöbbenést keltett. A letartóztatás körülményei és módja, a fogva tartás mikéntje, a polgári hatóság helyetti katonai őrizet mind elég ok volt arra, hogy Kölcsey három alkalommal is feliratot készítsen ügyükben a királyhoz magyar nyelven. Az elsőt 1836. december 12-én, a harmadikat 1837. március 6-án írta. De hiába mozgattak meg minden követ érdekükben, az első magyarországi koncepciós politikai pernek megfelelően súlyos ítéletek születtek. Lovassy László és Lapsánszky János tíz-tíz év, Tormásy egy év, Lovassy Ferenc pedig három hónapi várfogságot kapott.

Irodalmi tevékenysége ezekben az években háttérbe szorult, de korántsem volt terméketlennek mondható. 1834-ben írta meg egyik legjelentősebb, korára legnagyobb hatású művét, a Parainésist, amely nyomtatásban csak 1837-ben jelent meg. A mű központi kérdése a haza szeretete, a közösség, a nemzet szolgálata. Ebben a történelmi helyzetben ennél aktuálisabb, példamutatóbb alkotás nem születhetett. Ezekben az években vetette papírra novelláit is, melyekben elsősorban társadalombírálata kapott helyet. Lírai alkotásai közül ez időszak legkiemelkedőbb darabja a Zrínyi második éneke, amely kora nemességét próbálta felrázni a nemzethalál megjelenítésének gondolatával.

A reformkor kulturális életre való fogékonyságának, nyitottságának jele volt, hogy a Tudós Társaság mellett, amely kezdetekben elsősorban a nyelvművelést tűzte ki céljaként, egyre inkább szükségessé vált egy olyan társulás létrejötte, amely a fő hangsúlyt a szépirodalom terjesztésére, új művek létrejöttének megsegítésére helyezte. Ekkor Kisfaludy Károly köré szerveződött a pesti irodalmi élet, aki a kor legnívósabb irodalmi évkönyvét, az Aurorát szerkesztette. A nehézkesebb, régebbi írók (Döbrentei, Kis János, stb.) kiszorultak a népszerű szerzők sorából, a merevebb klasszicista forma helyére a nemzeti romantika vonulata, illetve képviselői kerültek (Vörösmarty, Bajza, stb.). Kisfaludy halála után a fiatalabb nemzedék tíz tagja létrehozott Kisfaludy Károly emlékére és munkái kiadására egy társaságot, amely felhívást bocsátott ki adakozásra és előfizetésre Kisfaludy munkáinak kiadására, illetve emlékművének felállítása céljából. Ez a felhívás olyan sikeres volt, hogy a kitűzött célok teljesülése után jelentősebb összeg (4475 Ft) állt még rendelkezésükre. 1836. november 12-én Kisfaludy Társaság néven olyan egyesületté alakultak, amelynek a feladata irodalomelméleti és szépirodalmi pályázatok meghirdetése, illetve azok elbírálása, jutalmazása volt. Kölcsey tevékenyen nem tudott ugyan részt venni a társaság munkájában, de szellemileg minden célkitűzésüket támogatta. Így természetes volt, hogy a társaság alapító tagjainak (Vörösmarty, Toldy, Bajza)   szerkesztésében megjelenő Atheneum című folyóiratban jelent meg  folytatásokban a Parainesis is. A mű fogadtatása a vártnál is sikeresebb volt, erről Vörösmarty így írt Kölcseynek 1837. április 12-én: „Parainesisedet szeretik az emberek s ami sokat jelent, nemcsak az olvasók, hanem a különben nem olvasók is.”

A politikai helyzet egyre reménytelenebb alakulását kissé kárpótolta a magánéletében gazdasági ügyeinek pozitív irányba történő változása, gyarapodása, birtokainak egyre kielégítőbb jövedelmezése. Az 1836. évi törvények után indultak meg Magyarországon a földbirtokrendezési műveletek. A gazdák szétszórt, sok apró darabból álló birtokait összevonták, s így egybefüggő területen kapták meg földjeiket. Kölcseyt is érintette ez a rendelkezés, gazdálkodása jövedelmezőbbé vált. 1837. április 25-én Szemeréhez küldött leveléből tőle szokatlan lelkesedés árad: „És tudod-e, hogy a birtoktagosítás engemet egyszerre gazdálkodást szerető emberré tett? Én most földeim osztályozásával, míveltetésével, s baromtenyésztéssel foglalatoskodom. Most én juhaim és sertéseim szaporítására nagy gondot fordítok, birtokaimat körülárkoltatom, szilvafákat nagy gonddal plántáltatok, s mi mindent nem még, amikről néhány évekkel ezelőtt nem is álmodozám; s miknek talán minden más hasznát fogja venni, csak én magam nem.” Sajnos, őszre gyökeresen megváltozott a helyzet. Kölcsey Mihály szolgabíró, a költő rokona a tagosítás során kevésbé jó birtokrészt kapott, mint Kölcsey Ferenc. Azzal vádolta a költőt, hogy szándékosan károsította meg őt vármegyei kapcsolatain keresztül alakítva ki magának jobb birtokrészeket. Vélt jogsérelmét maga igyekezett orvosolni, és az önbíráskodás jogán föllázította a parasztokat Kölcsey ellen. A becsapott parasztok összeterelték marháikat és ráhajtották a költő szántóföldjére aratás előtt, összetiporva az egész termést. Bártfay Lászlónak írt erről 1837. szeptember 24-én: „Ami házi körülményeimet illeti, azok a tavasszal kedvező kilátást ígértek. A commassatio nálunk végbement, s ezáltal a közbirtokosság veszélyeiből kiemelkedve, gazdaságomat örömmel kezdém folytatni: valóban ha semmi ellenséges eset közbe nem jön, kétszáz holdat meghaladó vetéseim, s gyönyörű kaszállóim, melyek legrosszabb termésben is másfélszáz szekér szénát adandók valának, szép jövedelmet fogtak volna nyújtani. Egyik közbirtokos társunk irígysége, fellázasztván a helységet, minden vetéseimet s kaszállóimat végképpen elpusztította, nemcsak, hanem ugarlás és őszi vetésben is megakadályoztatott, úgyhogy a szó legbetű-szeréntibb értelmében két egész évre termés és jövedelem nélkül vagyok hagyva; ami ily nagy háznépet tartó embernek sokat mond. Mert valóban lelkem és testem egész ereje megkivántatik, hogy házamat kitarthassam, most, midőn jövedelmem egész forrása semmivé van téve; s mégis a veszteség miatt kénytelen vagyok házamnépe tartásától kezdve, a sertés és tyúk számára megkivántató utolsó szem tengerit is pénzen vásárolni.”

Lovassyék letartóztatása nem hozta meg a várt nyugalmat a bécsi udvar számára. Besúgóhálózatuk teljes lendülettel működött, szemmel tartottak mindenkit, aki veszélyt jelenthetett uralmukra. Legfőbb ellenfelüknek Kossuthot tartották, hiszen a Törvényhatósági Tudósítások vármegyei levelezőin keresztül (ennek Kölcsey is tagja volt) minden információ nála futott össze és innen indult el. A bécsi udvar számára nyilvánvalóvá vált, hogy Kossuth „felforgató” munkájától nem tudnak megszabadulni az országgyűlés berekesztését követően sem. Kossuth cenzúra nélkül a nagyvilág elé tárta a politika berkeiben történt visszaéléseket, túlkapásokat, amiért a kormányzat fő felbujtónak kiáltotta ki. Ennek következménye volt az 1837. május 5-i letartóztatása. Kölcsey irányításával Szatmár vármegye természetesen az első adandó alkalommal végzést hozott ez ügyben, országos sérelmet, orvosolatlan sebeket idézve az üggyel kapcsolatban. Kölcsey pár hónappal később a királyhoz írt feliratot a szólásszabadság és egyben Kossuth védelmében. Az uralkodót azonban törvényre hivatkozva nem lehetett meggyőzni, így Kossuth négy év börtönbüntetést kapott. (A második reformországgyűlés immár megegyezésekre hajló kormányzata végül szabadon engedte a politikai státuszfoglyokat, így Kossuth 1840. május 10-én szabadult ki fogságából.)

Kölcseyt még közelebbről érintette a Wesselényi Miklós ellen megindított hűtlenségi per. Királyi ügyész érkezett Szatmár vármegyébe, hogy a Wesselényire terhelő tanúvallomásokat összeírja. Ezek alapján Wesselényit hűtlenségben vétkesnek találták, így utasították, hogy dolgozza ki ez ügyben a védelmét. A pernek ebben a szakaszában kellett bizonyítania tanúvallomásokkal, jegyzőkönyvekkel az ártatlanságát. Kölcsey oroszlánrészt vállalt a védelem előkészítésében és kidolgozásában. Eötvös Mihállyal és Darvay Ferenccel a kellő számú védőtanú előteremtésén dolgoztak elsősorban. (Rajtuk kívül Deák Ferenc és Benyovszky Péter is részt vett a védelem munkájának előkészítésében.) Kölcsey védelmében kimutatta, hogy Wesselényi esetében hűtlenségről nem lehet szó, mert hűtlenség csak tettel követhető el, szóval nem. Levezette, hogy a király és a kormány fogalma két különböző dolog, egymással nem helyettesíthetők. Magának a pernek a formája pedig egyenesen törvénytelen, a tanúk kihallgatása pedig szabálytalanul történt. A munka gyorsítása érdekében Wesselényi 1838. augusztus 8-án Szatmárcsekére érkezett, és másfél hétig éjjel-nappal közösen dolgoztak Kölcseyvel a védelem szövegén.

Miután Wesselényi elutazott, Kölcsey újra elindult, hogy folytassa a tanúvallomások begyűjtését. Augusztus 18-án szekéren utazott és egy nyári zápor során megfázott. Orvost csak 21-én engedett hívatni, de akkor már nagyon magas láza volt, időnként félrebeszélt. Sógórnője, Szuhányi Josephine, Obernyik Károly és Péter nevű hűséges szolgája virrasztottak mellette felváltva. 1838. augusztus 24-én hunyt el, temetése másnap a szatmárcsekei temetőben  történt.

Kölcsey síremléke a szatmárcsekei temetőben

Kölcsey síremléke a szatmárcsekei temetőben

 

 

Forrás:

  • Szabó G. Zoltán: Kölcsey Ferenc (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011)