“A hon felett fénysugárt vonni”


Kölcsey Emlékkiállítás nyílik Sződemeteren


Varga Zsuzsa, 2019.01.16.

A Kölcsey Ház Alapítvány, és a www.kolcsey.org honlap létrehozóiként ígéretet tettünk Tisztelt Olvasóinknak arra, hogy weboldalunkon folyamatosan hírt adunk a költővel kapcsolatos fontosabb eseményekről. Ezúttal egy olyan – mérföldkőnek számító – kezdeményezésről számolhatunk be, amely szülőhelyén fogja bemutatni a nagy költőnek a magyar irodalomban és a nemzet történelmében betöltött szerepét. Kölcsey Ferenc szülőhelyén, a Partiumban található Sződemeteren 2019 tavaszán (várhatóan május 25-én) Kölcsey Emlékházat avatnak. A megnyitást megelőző több éve tartó áldozatos munkában az anyaország részéről a Petőfi Irodalmi Múzeum két munkatársa, H. Bagó Ilona főmuzeológus és dr. Gyapay László irodalomtörténész, egyetemi docens, az Emlékházban megnyíló kiállítás kurátora kiemelkedő szerepet töltött be. Őket kértük meg Nagy Ferenccel, a Kölcsey Ház Alapítvány kuratóriumi elnökével együtt, hogy beszéljenek nekünk a kezdetekről, a kiállítás alapkoncepciójáról, s az ott látható személyes tárgyi, és egyéb emlékekről.

H. Bagó Ilona és dr. Gyapay László

H. Bagó Ilona és dr. Gyapay László

  • Kitől indult ki az Emlékház létrehozásának gondolata, s Önök hogyan kezdtek neki a munkának? Milyen feladat megosztás szerint dolgoztak?

H.B.I.: Sződemeterről megkeresett minket Pakulár István református lelkész és a felesége, Julianna az emlékházban létrehozandó kiállítás ötletével. Ők mindig is szívügyüknek tartották, hogy a településen létrejöjjön egy Kölcseyhez méltó emlékhely, amely remélhetőleg sokakat csábít majd oda nem csak Partiumból, Erdélyből, de Magyarországról, az egész Kárpát- medencéből. Eredetileg a költő szülőházában szerették volna berendezni a kiállítást, ám az jelenleg a román görög-katolikus egyház tulajdonában van. Ezért a közeli, jelenleg is felújítás alatt álló templom mellé építtettek egy minden szempontból a tájba illeszkedő épületet, melynek a tetőterében vendégszobákat alakítottak ki, s a földszintjén rendezhetjük be a kiállítást. Én személyesen a feladat kisebbik, leginkább az operatív részéért vagyok felelős, míg Gyapay László kollégám a szakértelmével járul hozzá a megvalósításhoz. Külön szempontként figyelembe kellett vennünk a kiállítás tervezésekor azt is, hogy ez a tér az irodalmi programokon kívül helyet ad majd a lelki feltöltődésnek is, tehát gyülekezeti helyként is funkcionál.

Körülbelül milyen nagyságrendű beruházásról beszélhetünk? A magyar állam részt vállalt-e az Emlékház létrehozása költségeinek finanszírozásában, s ha igen, milyen összeggel járult hozzá?

H.B.I.: A kérdés első részére nem tudok válaszolni, mert mint mondtam, a Kölcsey Emlékház megépítése helyi, sződemeteri kezdeményezés révén valósul meg. Így a költségekről Pakulár István tud pontos információval szolgálni.  Az építés és a kiállítás finanaszírozása sokáig bizonytalan volt. Az események a tavalyi évben felgyorsultak annak köszönhetően, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület részéről Csűry István Püspök úrnak sikerült a Bethlen Gábor Alapítvány révén hazai költségvetési forrásokat szereznie a munkálatokhoz.  Bogárdi Szabó István Püspök úr közbenjárásának köszönhetjük a Dunamelléki Református Egyházkerület ötmillió forint összegű támogatását a kiállítás megszervezéséhez, és anyagának összeállításához. Petőfi Irodalmi Múzeum szintén öt millió forinttal támogatja a 21. századi muzeológiai kihívásoknak is megfelelő kiállítás megépítését.

  • N.F.: Mi, kvázi kívülállóként régóta figyelemmel kísérjük ezt a folyamatot. Az Alapítványunkat 2016-ban jegyezték be, abban az évben, amikor a Kölcsey Emlékház alapkövét lerakták Sződemeteren. Számunkra nagyon örvendetes és egyben megnyugtató tény, hogy ilyen kiváló, szakavatott kezekbe került ez a projekt, bár nyilvánvaló, hogy ez az Önök számára többlet-feladatot jelent. Sződemeter eddig egy méltatlanul elhanyagolt része volt a Kölcseyhez köthető Sződemeter-Álmosd-Szatmárcseke háromszögnek.

H.B.I.: Ez igy van, de a másik két emlékhelynek sem rózsás a helyzete. Tavaly voltunk például Álmosdon, s a kúria épületét nagyon-nagyon rossz állapotban találtuk. A kiállítás is elfáradt már. Rövidesen elkészítünk egy új emlékházas projektet, reménykedünk a kivitelezésben. Szatmárcsekével kapcsolatban 2013-ban benyújtottunk egy uniós pályázatot, sokat küzdöttünk érte. A régióban meg is szavazták, végül mégis elhalt. Valószínűleg nem írták ki azt a pályázatot, amiben helyet kaphatott volna. A jelenlegi szatmárcsekei kiállítás egyike a legrégibbeknek, legalább 40 éves. S bár nagyon értékes anyagot vonultat fel, az azonban már nem felel meg a mai látogatói elvárásoknak. Reméljük, valóban sikerül az Ön által említett háromszöget felújítanunk, összekötnünk, és a látogatók számára organikus egységben elérhetővé tennünk. A rendszerváltás előtt az álmosdi emlékhelyet évente nagyjából 17 ezren keresték fel, ám ez a szám a 90-es évekre már nem érte el a kétezret sem. Pontos adatokat nem tudunk, mivel az önkormányzatoknak nincs erre vonatkozó jelentési kötelezettsége. Épp ezért a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületét kértük meg arra, hogy az önkormányzatokon kívül számunkra is küldje meg a látogatottsági adatokat, hogy ahol problémák mutatkoznak, ott közbe tudjunk avatkozni. Például Álmosd tragikus helyzetéről is csak akkor szereztünk tudomást, amikor odalátogattunk, pedig ha korábban jelzik nekünk a bajt, a PIM lobbizhatott volna az érdekükben pályázati ügyekben.

  • Egy ilyen irodalmi emlékhely megtervezése, kialakítása milyen szakmai előkészületeket igényel? Laikusként azt feltételezném, hogy jelen esetben Kölcseyvel kelnek, fekszenek, hogy minél teljesebb és árnyaltabb képet közvetítsenek a költőről…

H.B.I.: Ez részben igaz, de  a Petőfi Irodalmi Múzeumnak (PIM) kiemelt alapfeladata az összes irodalmi emlékházak szakmai felügyelete, a kulturális emlékezet ébrentartása és folyamatos gazdagítása. A korábbi megyei múzeumi hálózat keretében ott, ahol volt irodalmi muzeológus maguk végezték el az emlékhelyek létesítésével kapcsolatos teendőket, a PIM-nek szakmai felügyeleti joga volt. Ez bizonyos szempontból kedvező volt, mert óriási helyismerettel és szaktudással bíró helybéliek végezték el a munkát, s így teljes mértékben a magukénak érezhették a feladatot és az eredményt is. Ebben a struktúrában is rengetek feladatunk volt. Helyi szakember híján mi koordináltuk az épület-felújításokat, a kiállítások tervezését és megépítését Sárszentlőrincen a Petőfi Emlékházban, Balatonszárszón a József Attila Emlékházban, Csesztvén a Madách Emlékházban, Balatonfüreden a Jókai Emlékházban, a Agárdon a Gárdonyi Emlékházban, és még sorolhatnám.  Az emlékházak üzemeltetése 2013-ban átkerült a települési önkormányzatok hatáskörébe. A változás óta természetszerűleg megnövekedett és több rétegűvé vált a PIM feladatköre, hiszen az emlékházak többnyire nehezen megközelíthető, kis településeken létesültek, ahol nem hogy muzeológus, de még magyartanár sincs, akivel együtt tudnánk működni. Amúgy a sződemeteri Kölcsey Emlékház ügyében a debreceni kollégák szakértelme semmivel sem kisebb a miénkénél, de Pakulár István minket keresett meg, s mi örömmel vállaltuk a felkérést. Nagyon fontos számomra ez a feladat, de mint a fentiekből is érzékelhető, sokfelé dolgozunk. Ezzel a munkával párhuzamosan készítjük elő a bakonszegi Bessenyei Emlékház, a kápolnásnyéki Vörösmarty Emlékház megújulását, és gőzerővel folynak a csurgói Csokonai-kiállítás tervezési munkái is. Mint mondtam, én leginkább a szervezési és a muzeológiai módszertani feladatokat koordinálom. Előfordult, hogy kurátorként is dolgoztam egy-egy kiállításon, de most csak a szálakat tartom a kezemben. Természetesen menet közben újra olvasom a műveket, de jelen esetben a feladat “kölcseys” része Lacira (dr. Gyapay László – a szerk.), a Kölcesy-kutatóra hárult. Irodalomtörténészként kiváló érzéke van a muzeológiához is, ami pedig egy másik szakma. Az, hogy kutatóként mit tudunk letenni az asztalra, egy dolog. Egy másik, hogy tanárként mit tudunk átadni a diákoknak. Megint más kérdés, hogy egy szélesebb közönségnek hogyan lehet közvetíteni tartalmat úgy, hogy az szakmailag releváns legyen, magában foglalja a legújabb kutatási eredményeket, ugyanakkor, az érzelmekre is hatva, átélhető és könnyen befogadható legyen. Fontos szempont a rétegezettség, hogy a tartalmat a maga szintjén egy 10 éves kisdiák éppen úgy megértse, mint a nem szakmabeli, a kultúra iránt érdeklődő felnőtt. Azokhoz is szeretnénk szólni, aki sokat tudnak Kölcseyről, és azok számára is lesz mondanivalónk, akik a Himnuszon kívül nem ismernek semmit költészetéből. Ehhez kell szervesen társulnia a látványnak, a technikai elemeknek. Az irodalom alapvetően szavakból és mondatokból áll, míg az irodalmi kiállítás látványhoz kötött.

H. Bagó Ilona főmuzeológus, főosztályvezető

H. Bagó Ilona főmuzeológus, főosztályvezető

  • Már jó ideje folyik a vita arról, hogy a mai fiatal generációk nem igazán szeretnek olvasni, és finoman szólva hadilábon állnak a szövegértéssel, nem is beszélve a régi magyar nagy klasszikusok veretes nyelvezetével. Egy ilyen irodalmi kiállítás talán közelebb hozhatja a tartalmakat az ifjúsághoz? Mert igaz, hogy a Himnuszt talán már az óvodában megtanítják a gyerekeknek, de az messze nem nyújt rálátást az életműre, Kölcsey helyére a magyar irodalomban.

Gy.L.: Nem titkolt célunk, hogy valahogy rávegyük a közönséget Kölcsey olvasására. Ehhez segítséget, mintegy étvágygerjesztőt nyújthat egy ilyen kiállítás. Azzal viszont mélyen nem értek egyet, hogy feltétlenül a 14-15 éves, a diák korosztályt kellene célba vennünk. Nem feltétlenül vagyok híve annak, hogy külsőséges eszközökkel nyerjük meg a látogatókat. Azt tudomásul kell venni, hogy Kölcsey nehéz szerző. Az ő világába bejutni nem könnyű, de nem tehetjük meg, hogy egy bizonyos szint alá süllyedjünk. Mi Kölcseyvel, a gondolkodóval szeretnénk szembesíteni a közönséget. Épp ez adja a feladat nagyságát, összetettségét és nehézségét is.

H.B.I.: Én is érzem a nehézséget az olvasással, a kultúra felé való nyitottsággal kapcsolatban, de vannak örvendetes tények is. A 2017-ben, az Arany János Emlékév (emlékévvé nyilvánították a költő születésének 200. jubileuma alkalmából – a szerk.) során az Arany-buszunk programsorozatát 252 helyszínen mintegy 100 000 látogató tekintette meg, és a mi saját múzeumi kiállításunkra is körülbelül 30 000 gyereket hoztak el a legkülönbözőbb helyekről. Persze, mi valamivel könnyebb helyzetben vagyunk, mint az iskolák, mert nem kell számon kérnünk a diákokat, témazáróra vagy érettségire sem kell felkészíteni őket, nincs rajtunk az a felelősség, mint az iskolákon. A múzeum viszont tud olyan más típusú, más módszertan szerint szervezett foglalkozásokat nyújtani, amelyekről a gyerekek láthatóan felvillanyozva távoznak. Már maga a múzeumi helyszín, az a tény, hogy itt nincsenek padok, székek, tábla, tehát a megszokott iskolai kulisszák, felszabadítóan hatnak a diákokra. Visszatérve Kölcseyre, ő valóban nehéz szövegű költő, de én nem hiszek abban, hogy a gyerekeket meg kellene kímélni a nehezebben befogadható tartalmaktól. Kölcsey „nehezen” érthető szavai nyelvi kultúránk része, csak meg kell találni azt a módszert, mellyel a mai generációhoz közel tudjuk hozni.  Erre fogunk törekedni.

  • A 2015-ben Budapesten megnyílt József Attila kiállítás sikerében jelentős szerepet játszott az interaktivitás. Élnek ezzel az eszközzel a Kölcsey kiállítás esetében is? Hiszen nem csak a fiatalokat vonzzák az elektronika által lefedett, mondhatni behálózott világ nyújtotta lehetőségek, de az idősebb korosztályok is otthonosan mozognak ebben a közegben. Ráadásul az ember, szerencsére, felnőttként is szeret játszani.

H.B.I.: A digitális interaktivitás valóban egy opcionális lehetőség, de nem mindenható. A József Attila-kiállításban az interaktivitás egy relikvia, József Attial zsebórája és költészetének időmotivumaira épült úgy, hogy az egész konstrukció a tér kialakításának szerves része volt, amely a költő szövegeire épült.  Ezúttal nem tervezünk ilyesmit. Kölcsey esetében inkább a konkrét tárgyi és a szellemi hagyaték összefüggéseit bontjuk ki hagyományosnak mondható eszközökkel, de azért készülünk egy kis meglepetésre.

  • Hadd kérdezzem meg, mint a Kölcsey kiállítás kurátorát, a felkérés után hogyan fogott hozzá a munkához? Nem épp stílszerűen, Petőfit idézve, “jutott eszébe számtalan szebbnél szebb gondolat”, s azok közül szelektált, vagy egyetlen, már eleve meghatározott elv mentén haladt?

Gy. L.: Tulajdonképpen minden a megrendelővel kezdődik. Miután beérkezik a felkérés, akkor leülünk a megbízóval, és tájékozódunk, ő vajon milyen elgondolás szerint szeretné a kiállítást összerakni. Fontos, hogy milyen térrel rendelkezik, milyen közönséget kíván megcélozni, milyen alkalmakkor, illetve kiemelt alkalmakkor játszana primer szerepet az adott kiállítás. Ezután megtekintjük a helyszint egy szakemberrel, aki ezt követően elképzeli, hogy milyen vizuális látvánnyal lehetne a teret megtölteni. Ennek alapján készül egy látványterv, majd kőkemény alkudozásba kezdünk. Ez három tényezős: a megrendelő, a látványban, ill. a tartalomban gondolkodó között egyezkedés kezdődik. Mondhatni, olyan, mint egy társasjáték. Jelen esetben én például készítettem egy forgatókönyvet a kiállításról. Erről kiderült az első körben, hogy hosszabb a kelleténél, nem is teljesen odaillő lett volna, így fogtam a ceruzát, és sok mindent kihúztam. A dolog természetéből adódóan itt a résztvevők egymásnak ajánlatot tesznek annak alapján, kinek mi fontos, majd közös gondolkodás eredményeképp születik meg a tartalom és látvány organikus egysége.

  • Miután megszületett a konszenzus a három fél között, honnan teremtik elő a kiállítás tárgyi relikviáit?

Gy.L.: A szöveges rész már készen van, nagyjából összeállt a tartalomban gondolkodó fejében. Ennek megfelelően elkezdünk utánanézni, milyen tárgyi anyag áll rendelkezésre, de ez bizonyos kiszolgáltatottságot jelent. Abból főzünk, ami a kamrában van. Ez a negyedik nagyon fajsúlyos tényező. Kezdetben néha úgy tűnik, majdnem a semmiből kell előteremteni lehetőleg minél többet, de aztán az ember elkezd kotorászni, és előbb, utóbb talál ezt, azt. Elsősorban közgyűjteményekben érdemes kutakodni. Hadd említsek egy kicsit szakmaibb megközelítést. Kétfajta tárgy van: a relikvia jellegű, amit maga a kiállítás alanya érintett, például bútordarab vagy íróeszköz, vagy maga irt, szerzett, például kézirat, vagy a könyvtárában fellelhető könyvek. A másik csoportot alkotják olyan tárgyak, amelyeknek fizikailag semmi közük nincs jelen esetben Kölcseyhez, de hitelesen felidézik a kort. Ilyenkor fordulunk a megrendelőhöz, ezúttal Pakulár Istvánhoz, tudna-e esetleg rendelkezésre bocsátani valamilyen szakrális darabot, mondjuk egy korabeli keresztelő kendőt vagy kannát, esetleg más templomi eszközt. Van, amikor elkészíttetjük egy-egy tárgy pontos másolatát, ezek is képesek szimbolikusan megidézni egy-egy kort. Ilyenkor fel is tüntetjük, hogy nem az eredetiről van szó. Ezekből kell tehát gazdálkodnunk.

  • Előfordul, hogy egy közgyűjtemény, múzeum felajánlja kölcsön, netán örökbe valamelyik becses darabját?

Gy.L.: Hát azt azért nem. Minden múzeum féltve őrzi a saját tulajdonát. Ráadásul a múzeumi törvény szigorú korlátok között működteti a közgyűjteményeket, gondolok itt például arra, hogy a műtárgyakat megfelelő hőmérséklet, páratartalom, és egyéb feltételek biztosítása mellett szabad csak tárolni. A biztonsági szempontok is rendkívül nagy súllyal esnek latba, így a kölcsönbe adás nagyon ritkán valósul meg, akkor is limitált időszakra. Ezért a sződemeteri emlékhely esetében is a megtévesztésig hasonló, kiváló másolatokkal dolgozunk, beleértve a kéziratokat is, amelyek eredetijét amúgy is védőfóliával ellátva tárolják. Ennek ellenére a szakemberek nem szívesen adják át másnak három hétnél tovább.

  • N.F.: Ezek szerint eredeti relikvia nem is lesz látható a sződemeteri Kölcsey Emlékházban?

Gy.L.: Eredeti Kölcsey relikviát nem állítunk ki. Pontosabban, még nem tudjuk biztosan. A költő keresztelését igazoló anyakönyv ugyanis a Nagykárolyi Református Egyházmegye tulajdonában van, s egyelőre még nem határoztak arról, annak valóban ott legyen-e a helye, vagy az Emlékházban. A kérdés eldöntése egyértelműen az egyházmegye kompetenciája. Lesznek viszont korhű, mívesen elkészített tárgyi másolatok, mint például Kölcsey “gondolkodó széke”. S említek még egy meglepetést, ami még a sződemeteriek számára is titok, úgyhogy többet nem is árulok el róla. Viszont, ha kívánják, megtekinthetik, mert itt áll már a szobában. (Természetesen éltünk a kivételes alkalommal, s miután H. Bagó Ilona levette róla a leplet, megtapogathattuk, forgathattuk, megcsodáltuk, s pár másodpercre kicsit a XIX. században érezhettük magunkat. Megbizonyosodhattunk arról, hogy a tárgyaknak is van lelke, kisugárzása. Legalább is némelyeknek – a szerk.).

  • A Nemzeti Himnusz költőjét vajon mennyire tekintik ikonikus, emblematikus alaknak a sződemeteriek? Kialakult egyfajta Kölcsey-nimbusz, büszkék híres szülöttjükre a helybéliek?

GY.L.: Hát, nem annyira, mint kellene, lehetne. Hozzáteszem, Sződemeter egy túlnyomó többségében románok lakta település, a polgármester is román. Régebben voltak problémák a vegyes etnikumú lakosság körében. Például amikor sok évvel ezelőtt a Kölcsey szülőházon felavatták az emléktáblát, azt másnapra összetörték és szétdobálták (az emléktábla 2015-ben visszakerült a szülőház befalazott tornácának a falára és jelenleg is ott található – a szerk.) . Szerencsére mára ezek a feszültségek megszűntek. Én például jelen voltam azon az eseményen, amelyen a román polgármester posztumusz díszpolgárrá avatta Kölcseyt. Az én benyomásom az, jóllehet, csak távolról látok rá az ottani helyzetre, hogy mostanság béke van.

dr. Gyapay László irodalomtörténész, egyetemi docens, a kiállítás kurátora

dr. Gyapay László irodalomtörténész, egyetemi docens, a kiállítás kurátora

  • N.F.: Hadd fűzzem ehhez hozzá: alapítványunknak van egy honlapja és egy facebook oldala is, mindkettőn rendszeresen teszünk közzé új bejegyzéseket. Azt tapasztaljuk a visszajelzésekből, hogy Partiumban létezik Kölcsey-kultusz. Gyakran a kinti visszhang erősebbnek tűnik a hazainál, például Tasnád környékről és Partium távolabbi részeiről is.

H.B.I.: Mi is dolgozunk azon, hogy ezeket az emlékhelyeket minél szélesebb körben megismertessük. Most fogunk együttműködét kialakítani a Határtalanul programmal, amelybe szeretnénk bekapcsolni az emlékházakat is. Ennek keretében próbálunk majd támogatni akár három napos túrákat is a Kárpát-medenceiek számára, hogy egy-egy emlékhely felkeresése ne csak pár órás program legyen. Ha erre sikerül forrásokat találni, akkor a pedagógusok talán nem csak Londont vagy más európai világvárost céloznak majd meg osztálykirándulás célállomásaként. Ebből a szempontból is kiváló ötlet volt Istvánék (Pakulár István – a szerk.) részéről, hogy az emlékházat szálláslehetőséggel is bővítették.

  • Milyen koncepcióra építve alakítják ki a Kölcsey Emlékház kiállítását? Az ő költői nagysága áll a középpontban, vagy mint embert, személyiséget is közelebb kívánják hozni a látogatóhoz?

Gy.L.: A kiállításnak van egy címe, amely egyben meghatározza annak vezérmotívumát is. Így hangzik: “A hon felett fénysugárt vonni”. Ez Kölcseynek egy olyan művéből van, amelyben nemzeti hősökről értekezik (Czelesztína – a szerk.). Hadd idézzem: “Nem a föld lehelt varázsillatot, nem a jelenlét alakján lebegett az ideál! a bámulatos nagyság egyedül az egyesek lelkében élt; s mi tiltja a kor embereit hasonlóra törekedniök, s nevek dicsőségével a hon felett fénysugárt vonniok?” Ebből a filozófiai eszmefuttatásból az derül ki, hogy Kölcsey számára a haza nem egy végső érték, hanem az valami magasabbtól származik. A magadban kialakított ideál tud téged olyan magasra emelni, hogy valami jelentőset tegyél. Kölcsey azt mondja, mintegy honfitársait buzdítva: talán kicsinek érzed magad a saját környezetedben ahhoz, hogy nagy tettekre ragadtassál. De ne gondold, hogy azok a környezetek, ahol a nagy tettek megtörténtek, tágabbak lettek volna. Szándékaim szerint a kiállításnak arról kell szólnia, hogy az a benső lényegi dolog, ami az értékeinket meghatározza, vajon milyen intellektuális és gondolati küzdelmek révén alakulhat ki az emberben, illetve ezek eredményeképp lehet valamit, vagy épp nem lehet valamit állítani a világról, a felekezetekről, egyebekről. A kiállítás kiemelt célja – egyéb bátorságok mellett – a gondolkodás bátorságának fókuszba emelése, azt prezentálva, hogy milyen magasra is tette Kölcsey a lécet ebben a tekintetben, s hogy az ő egész életműve ennek a nagyon bátor gondolkodásnak a jegyében zajlott.

  • N.F.: Erről eszembe jut, az Ön szavait igazolandó, hogy volt bátorsága az országgyűlést is otthagyni, amikor az elveivel ellentétes állásfoglalásra akarták rábírni…

Gy.L.: Igen, erre mondtam, hogy egyéni bátorságai is voltak Kölcseynek, de ezek mind a gondolkodás bátorságából származtathatók. Ennek a mélyén az van, hogy mindenre rá merjünk kérdezni, minden nyitva van, és azt mérlegeljük, tegyük egymással szemben állóvá, és úgy gondoljuk át, hogy abból mi következik. Ez a magatartásbeli és gondolkodói attitűd világlik ki a műveiből. Számomra ez a legizgalmasabb az ő munkásságában, és személyiségében is. Én erről kívánok szólni a Kölcsey Emlékház berendezése kapcsán, a kollégáim pedig abban segítettek, hogy ezt úgymond “kiállítási nyelven” tudjam érvényre juttatni.

 

Vendéglátóink, H. Bagó Ilona főmuzeológus és dr. Gyapay László kurátor, a Miskolci Egyetem Régi és Klasszikus Magyar Irodalomtörténeti Intézet tanszékvezetője megígérték, hogy a sződemeteri Kölcsey Emlékház megnyitása után beszámolnak az ünnepségről, s arról, hogy az előzetes tervek után végül milyen végső berendezést kapott a kiállítás.