Kölcsey közéleti tevékenysége


Kölcsey Ferenc a magyar nép köztudatában költőként, a Himnusz szerzőjeként ismert elsősorban. Közéleti tevékenysége, politikai pályafutása jóval kevesebb nyilvánosságot kapott a megérdemeltnél, pedig a reformkor kiemelkedő tudású és hatású politikusai között tartják számon. Haladó, felelősen gondolkodó nemesként fiatal korától kezdve morális erőfeszítést tett a polgári átalakulásért és nemzeti egység létrehozásáért. A realitások embere volt a történelmi távlatokat tekintve, ami párosult a történelmi szükségszerűség felismerésével, a saját érdekeinek háttérbe szorításával a köz érdekeivel szemben. Ezek felismerése vezette oda, hogy Szatmár vármegyében hivatalt vállalva a közélet szereplőjévé váljon. Rokoni szálak is ez irányba vitték, hiszen a közös ősöktől származó Kende Zsigmond ekkor Szatmár vármegye első aljegyzője volt. 1827-től rendszeresen íratott Kölcseyvel beszédeket, leveleket vármegyei munkájával összefüggésben, cserébe segített a költőnek peres ügyei minél gyorsabb lezárásában. Így Kölcsey fokozatosan megismerte a vármegye életét, az aljegyző feladatkörét, és az ő személyes képességeit is megismerhették a vármegye vezetői. Első kinevezése Szatmár vármegyében a táblabírói cím lett, de ezzel még nem lett tagja a megyei tisztikarnak. 1829. július 7-én tisztújítást tartottak Szatmár vármegyében. Mivel a szokásos három év helyett ekkor már hat év telt el a tisztségek újra történő megválasztása óta, nagy volt az esély arra, hogy Szatmár addigi maradi vezetőséget le lehet váltani, és helyükbe a haladás híveit sikerül besegíteni. Tisztújítás című versében erről így ír: „ Vándor, a volt tiszti karnak / Virrad búcsúnapja, / És kormányát a szabad nép / Még ma másnak adja.”  A siker érdekében levelet fogalmazott Károlyi Györgynek és Perényi Zsigmondnak, valamint részt vállalt a szavazók helyszínen történő elhelyezésének megszervezésében is. A gondosan előkészített szavazásnak meglett az eredménye, mert Kölcseyt első aljegyzőnek, Kende Zsigmondot pedig a Nyíri járás főszolgabírójának választották meg, és a vezetőségben is helyet kaptak a haladó gondolkodású nemesek.

Szatmár vármegye elhelyezkedése a királyi vármegyék között

Szatmár vármegye elhelyezkedése a királyi vármegyék között

Kinevezése 1829. augusztus 25-től volt érvényes 1832. október 15-ig. A jegyzői hivatal feladatköre a vármegyéknél nagyon összetett volt. Az ülések jegyzőkönyvének elkészítése, a királyi leiratok, kormányrendeletek, hatósági levelezések lebonyolítása, a küldöttségi jelentések elkészítése, előterjesztések és az egyéni kérvények nyilvántartása, hivatalos levelek megfogalmazása stb.

A megyei összeírások elkészítésében is aktívan részt vállalt még megválasztása előtt. Kende Zsigmond kérésére részt vett abban a munkában is, amelynek az volt a célja, hogy a nem nemeseket terhelő hadi adó kivetésének rendszerét felülvizsgálják, felmérve egyúttal az adózók vagyonát, jövedelmét. Ennek a munkának lett az eredménye A szatmári adózó nép állapotáról készült összefoglaló jelentése, amelyben szociológiai pontossággal és érzékenységgel mutatta be a szegények helyzetét vármegyéjében: „…3049 háznép, amelynek még csak lakóháza sincs! Ugyanazon öszveírás szerint telkes paraszt csak 10334 van, és így az egész népességnek sokkal több, mint fele csak zselléres lakos! … több mint háromezer lakik idegen fedél alatt; de bizonyosan többre lehet tenni azoknak számát, kik sem földet, sem marhát nem bírván, élteknek nagyobb részében kenyeret nem süthetnek, hanem a legkisebb darabot, mellyel éhségeket valaha enyhítették, napszámos munka által idegen kezekből nyerik meg.” A természeti adottságokra is kitért munkájában, illetve az ezzel kapcsolatos, a lakosságot súlytó problémákat is megemlítette, amelyet figyelembe kell venni az adók kivetésénél. „Adjuk hozzá, hogy számos folyóvizeink közűl egyedűl a Tisza az, melynek a szamosközi járás nehány kevés számú helységei kereskedői tekintetben hasznát vehetnék: minden más vizeink hajózhatatlanok, s azon temérdek károkat, melyeket kiöntésükkel okoznak, semmi más úton vissza nem téríthetik.” Szociális érzékenységét mutatta, hogy felemelte szavát az adózás anomáliái ellen is. A hadiadó kivetése ekkor nem személyre szóló volt, hanem egy helységre közösen vetettek ki egy adómennyiséget, amelyet a helyi elöljárók szedtek be belátásuk szerint. Ez lehetőséget adott a visszaélésekre, a személyes ellentétek kiélezésére, az igazságtalan elosztásra: „egyenesen viszen oda, hogy a helység tehetősbjei (ezek többnyire vagy előljárók, vagy azokkal öszveköttetésben állanak) a tehetetlenek terhével könnyítenek magokon.”

Aljegyzői munkája először Borsod vármegyébe vezette, ahova 1830 januárjától kezdődően májusig hosszabb időszakokra járt vissza Vécsey Miklós főispáni adminisztrátorral, akivel Miskolcon végezték a megyei összeírásokkal kapcsolatos külső ellenőrzéseket.

Emléktábla Miskolcon a Széchenyi u. 38. számú ház falán

Emléktábla Miskolcon a Széchenyi u. 38. számú ház falán

Már megválasztott tisztviselőként az 1830. szeptember 8-ra összehívott országgyűléssel kapcsolatos vármegyei munkák őt is érintették. A diéta két fő pontja Ferdinánd trónörökös megkoronázása, illetve a hadsereg létszámának kiegészítése volt. A vármegyei aljegyzők munkája ezzel kapcsolatban a következőkből állt: a követválasztás lebonyolítása, a követutasítások elkészítése, majd ennek bizottsági megvitatása, valamint a királyi előterjesztésre adott válaszfelirat elkészítése.

Az előző (1825-27. évi) országgyűlés lezárása után a József nádor vezetésével felállított Magyar Országos Bizottság kilenc albizottsága azt a feladatot kapta az uralkodótól, hogy az 1791/67. törvénycikk által kirendelt országos bizottság javaslatait vizsgálja felül és dolgozza át. Az 1791-ben felállított bizottság célja olyan reformjellegű javaslatok (operátumok) kidolgozása volt, amelyek a hosszú ideig tartó abszolút kormányzás alól felszabadulva, az ország gazdasági és jogi viszonyainak liberális szellemű korszerűsítését, a közjogi berendezkedés egyes elemeinek áttekintését és átalakítását, az úrbéri rendelet újraszabályozását és törvénybeiktatását, valamint az oktatás, a tudomány, a kereskedelem, a bányaügy, a bandériumokkal kapcsolatos ügyek, az egyházi és alapítványi ügyek felülvizsgálatát tűzte ki célul. Ennek továbbvitele, megtárgyalása azonban a napóleoni háborúk, illetve az új uralkodó, I. Ferenc ellenállása miatt folyamatosan megbukott.  A József nádor által felállított bizottság 81 tagja a pesti Károlyi palotában dolgozott 1828-30 között. Az általuk megfogalmazott véleményeket és törvényjavaslatokat a vármegyék kérésére az uralkodó hozzájárulásával kinyomtatták és eljuttatták minden vármegyéhez. A törvényhatóságok ezek alapján alakították ki az 1832-es országgyűlés előtt az egyes területekkel kapcsolatos álláspontjukat.

Szatmár vármegyében az operátumok véleményezésében Kölcsey kulcsszerepet játszott. Nagy Károllyal együtt az egyik legátfogóbb feladat – a jogügy – véleményezését kapta. Emellett az egységes, minden albizottság munkájára kiterjedő végső megfogalmazás feladatát szintén rá bízták 1831-ben, így részletes ismeretekre tett szert a kilenc albizottság munkájával kapcsolatban. Ez az óriási, átfogó munka akkor kamatozott számára a leginkább, amikor követté választották az 1832-36-os országgyűlésen, ahol ezzel a tudással a legfelkészültebb országgyűlési képviselők egyikévé vált.

A Habsburg birodalom a XVIII. században

A Habsburg birodalom a XVIII. században

A kolerajárvány is ebben az időszakban tört ki, amit 1831 júniusában sószállító tutajokat irányító ruszinok hoztak be Magyarország területére. A legérintettebb területek Szatmár, Ugocsa és Zemplén vármegyék voltak. Bártfay Lászlónak 1831. július 2-án írt levelében így tudósít erről: „Megyénknek eddig négy helyeiben történt halálos jelenés: Csécsen, Kóródon, Kisarban, és legnagyobb mértékben Csekén. Itt a múlt vasárnap négy halott feküdt, s a kir. kommisszióhoz tartozó orvosok mind a halottakban, mind a betegekben a kolera legnyilvánosabb jeleit találták. Azolta a betegek egymást érik s elhullott legalább hét. Falunk zár alatt van, s holnapután a szomszéd helységeken keresztül katonai kordon vonatik… Miolta az orvosok jelen vagynak, s a betegeket jókor gond alá vehetik, a nyavalya nagyot szelídűlt. A gyógyúlás 24 vagy kétszerannyi idő alatt elkövetkezik; s általán fogva mondhatni, hogy halottaink közűl még alig volt valaki, kit vagy régi nyavalygás, vagy rendetlen életmód előre el nem készítettek volna. – Ezeket azért írám hosszasabban, mert tapasztalásból tudom, hogy a kolera is, mint minden egyéb, a távolban óriási nagyságúvá leszen… Azért a kishitűeket vígasztaljátok soraimmal, s mondjátok nekik, hogy én a közelebb múlt hét nap alatt, mint ezelőtt a béke napjaiban háborítás nélkül folytatom mind gazdai foglalatosságaimat, mind az országos küldöttség munkálkodásai vizsgálatát; s még sem nem gyóntam, sem testamentomot nem tettem.” Barátai nagyon aggódtak érte, ezt csak fokozta a fertőzéstől való félelem, ami a postaszolgáltatásra is kiterjedt, hiszen ez a levél több, mint két hónap alatt jutott el a címzett kezéhez. Erre a levélre érkezett válaszból tudta meg Kazinczy halálhírét, amelynek oka szintén a kolera volt. A járványban országos szinten 232.580 megbetegedés történt, haláleset pedig 109.264.

A kolera allegorikus ábrázolása a XIX. századból

A kolera allegorikus ábrázolása a XIX. századból

1832 februárjában a szatmári főjegyző, Kovács Sándor lemondott tisztéről. Habár munkájának nagy részét Kölcsey végezte addig is, mégsem őt nevezték ki a helyére. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a konzervatív kormányzat és megyei tisztségviselők mindenáron meg akarták akadályozni azoknak az embereknek az előtérbe kerülését, akik egyértelműen a haladás, a reformok pártján álltak. Márpedig Kölcsey Ferenc ekkor a Szatmár megyei liberális ellenzék meghatározó személyisége volt. Az operátumok megvitatásakor a bizottságokban komoly viták, olykor méltatlan jelenetek játszódtak le, amelynek okai gyakran a személyes érdekek előtérbe helyezése volt a közérdekkel szemben. Ezekről a tapasztalatairól 1832. március 14-én írt Bártfay Lászlónak: „S ez a magyar nemes karakteri vonása? Bizony, bizony mondom neked: a mohácsi nap után következő gyalázatos és forgandó élet nyomai mai napig látszanak rajtunk. De némúljunk el. Nem méltó, hogy a barátságnak szentelt sorok fekete vonásokkal undokíttassanak el. Azonban elhiheted, hogy nyugalmam egy pillantatig sincs megháborítva. Még ifjúságom elején választottam a jegymondást: malignum spernere volgus. Kevesektől, de jóktól becsűltetni életem egyetlenegy törekedése; s ezt talán elértem.”

Az aktuális országgyűlés összehívásának ideje 1832. december 16-ára volt kitűzve. Szatmár vármegyében november 6-án tartották az országgyűlési követek választását. Első követnek Eötvös Jánost, második követnek Kölcsey Ferencet választották meg. Esküjüket letették, ennek ellenére Eötvös János november végén lemondott tisztségéről. December 10-én ezért újabb közgyűlést tartottak, ahol Kölcsey lett az első követ, Eötvös Mihály pedig a második. Ebben az időszakban tartották meg az újabb tisztújítást is Szatmárban, amelynek megközelítőleg 3500 fő volt a részvevője. Az első alispán Kende Zsigmond, a főjegyző Kölcsey Ferenc lett, Kölcsey öccse, Sámuel pedig táblabírói kinevezést kapott.

A magyar országgyűléseket 1708-1848 között a ritka kivételektől eltekintve Pozsonyban tartották. 1844-ig az ülések hivatalos nyelve a latin volt. Az országgyűlést a király hívta össze és rekesztette be, de fel is oszlathatta. Elnöke a nádor volt, a reformkorban ezt a tisztséget József nádor töltötte be. Az országgyűlés kétkamarás volt, alsó- és felsőtáblára oszlott, a két tábla külön-külön ülésezett. Az alsótábla tagjai az 52 vármegye 2-2 követe, valamint a káptalanok követei voltak, elnöke a personalis (személynök). A megyei követeket a megyegyűléseken választották a köznemesség köréből, és mandátumukhoz kapcsolódóan a követeket a megyékben utasításokkal látták el, amelyekben előre megszabták, hogy milyen véleményt kell képviselniük egy-egy javaslattal kapcsolatban, és hogy hogyan kell szavazniuk. Az alsótáblán megvitatták a királyi kezdeményezéseket, de önállóan is kezdeményezhettek törvényt. A vita eredményeként határozatot hoztak a törvényjavaslatról, amelyet üzenetként továbbítottak a felsőtábla részére. Az országgyűlések egybehívása előtt, nem hivatalos szervezetként ülésezett a négy kerületi tábla (Tiszán inneni, Tiszán túli, Dunán inneni, Dunán túli) is, ahol a követek előzetes álláspontot alakíthattak ki a különböző javaslatokkal kapcsolatban. A felsőtábla tagjai az arisztokrácia nagykorú férfitagjai, valamint a főpapok és a főispánok voltak. A felsőtábla az alsótábla üzenetét megvitatta, arról határozatot hoztak. Ha az üzenet nem kapott többséget, akkor újabb vitára visszakerült az alsótáblára. Ha az üzenet megkapta a többséget, akkor a törvényjavaslatot felterjesztették a királynak aláírásra, ez volt a felirati javaslat. A király elutasíthatta a feliratot, ebben az esetben ez visszakerült a felsőtáblára, ahol azt újratárgyalták. Ha a király elfogadta a felirati javaslatot, akkor azt aláírásával szentesítette, így vált törvénnyé.

Az országgyűlés felépítése és működése

Az országgyűlés felépítése és működése

Kölcsey 1832. december 11-én érkezett meg Pozsonyba. Idegenül érezte magát a városban, nem szívesen hagyta magára hosszú ideig unokaöccsét és annak édesanyját, a gazdálkodás gondjai ilyen messziről talán még jobban nyomasztották. Ebből az időszakból gondolataiba, munkásságába Országgyűlési naplója, levelezése és diétai felszólalásai engednek betekintést. Az előtte álló feladat nagyságáról, a felelősségérzetről, és főleg hazája iránti érzéseiről lírájában sem vallott olyan mélységgel, mint naplójában tette a december 13-ai bejegyzése alkalmával: „Íme ez a haza, mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfi korom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét! ez a haza, melynek dicsőségeért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek; s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzém megújulni! Ez a haza, mely Plutarch hőseit olvastomban egyetlenegy ideála volt az ifjúnak; melynek nevével öszveolvadt kebelemben minden, amit hit és remény, hűség és szerelem, – minden, amit az emberiség legforróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. És e hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére; e hazáért választott sok nemes önként számkivetést, szerelemből fosztván meg magát attól, amihez élte minden boldogságát kötötte. S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta boronganak kebledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, ismeretlen pályázó útát ezerfelől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is kedvező pillantások szelíden fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásodra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, minden szép és nagy legyőzetve sűlyedez? Oh jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mindvégiglen!” Az országgyűlési napló nem munkanapló, bár kronologikus sorrendben írt benne a pozsonyi eseményekről, a meghatározó ellenzéki résztvevőkről, bepillantást engedve az országgyűlési képviselők életébe, vitáiba, kudarcaikba, elért eredményeikbe. Az eseményekhez rendszeresen személyes hangú megjegyzéseket, eszmefuttatásokat fűzött. Ezek hangvétele hol lírai,  hol ironikus, hol elégikus, a költő pillanatnyi érzelmi állapotának megfelelően. Az első bejegyzés keltezése 1832. december 11-e, az utolsó 1833. augusztus 19-e, tehát nem kiséri végig a napló követi pályafutását, hiszen utolsó felszólalása, egyben búcsúja 1835. február 9-én hangzott el a rendek előtt Pozsonyban.

Kölcsey Ferenc Országgyűlési naplójának 1848-as kiadása

Kölcsey Ferenc Országgyűlési naplójának 1848-as kiadása

Az országgyűlés munkálatainak megkezdésekor egyértelművé vált, hogy neve nem ismeretlen már a képviselők előtt, hiszen a négy kerületi jegyző közül ő volt az egyetlen, akinek a nevét ellenvetés nélkül fogadták el a Tiszántúli Kerület jegyzőjeként. Politikai programja ekkorra már kialakult, hiszen az operátumokkal kapcsolatos „rendszeres munkálatok” véleményezése alatt minden felmerülő témával kapcsolatba került. Olvasott és tájékozott lévén figyelemmel kísérte az európai politikai és gazdasági változásokat és eseményeket is, tisztában volt a feudális társadalmi rend Magyarországra gyakorolt pusztító hatásaival, az osztrák elnyomás káros következményeivel. Országgyűlési képviselőként koncepciójának legfontosabb pilléreit az urbárium ügye, a magyar nyelv hivatalossá tétele, a vallások egyenjogúsága és a nemzeti egység megteremtése (unió Erdéllyel) alkották.

Kölcsey felismerte, hogy a nemzeti egység kérdése elválaszthatatlan a polgárosodás megvalósulásától, valamint a jobbágyfelszabadítástól. Mária Terézia 1767-es Úrbéri rendelete meghatározta a jobbágytelek nagyságát és az utána járó állami és földesúri szolgáltatások mértékét, valamint növelte a jobbágyi peres ügyekben a fellebbezési lehetőségeket. A nemesség igyekezett szabotálni ennek végrehajtását, és II. József 1785-ös jobbágyrendelete sem hozott jelentős könnyítést a parasztok életében. A jobbágyok még ebben az időben is szolgáltatások tömkelegével tartoztak az állam és a földesuraik számára: hadiadó, háziadó, a katonák ellátása és szállítása, kilenced, ajándék, robot stb. Ezért a reformellenzék számára egyértelmű volt a változtatás szükségessége, céljuk az önkéntes örökváltság törvénybe iktatása volt. Ennek értelmében a jobbágyok a földesúrral önkéntesen kötött megállapodás alapján megválthatták volna úrbéri szolgáltatásaikat. A javaslat szerint az addig csak használatukban lévő jobbágytelek a saját tulajdonukba kerül, így a polgári társadalom teljes jogú tagjaivá válnak a parasztok is. A nemesek a megváltásból származó összeg egy részét bérmunkások alkalmazására, másik részét a robot kiesése miatt szükséges beruházásokra, fejlesztésekre költik. A szabadelvű ellenzék meggyőző munkájának eredményeképpen, nehéz viták után a diéta elfogadta a jobbágyok személyes szabadságára és a jobbágyi terhek örökös megváltására vonatkozó javaslatot. A bécsi kormány azonban, amely eddig a szegény nép védelmezőjének szerepében tüntette fel magát a magyar nemességgel szemben, nem akarta, hogy e törvényjavaslatok a nemesség mellé állítsák a paraszti tömegeket és így széles nemzeti egységfrontot hozzanak létre az uralkodóval szemben, ezért visszautasította az örökváltságot. Mindezeket tetézve az addig is szokásos taktikát alkalmazva, megvesztegetéssel több megyében sikerült a feudális kiváltságaikat féltő nemesek egy részét megnyerni céljaik érdekében, így számos  vármegye megváltoztatta az urbáriummal kapcsolatos utasításait a kormány elvárásainak megfelelően. Kölcsey 1834. november 10-én mondott beszédet az örökös megváltással kapcsolatban, amelyben több összefüggésre is rámutatott a kormány elutasító, hibás döntésével és képmutató politikájával szemben: „De bizodalom, állandó nyíltszívű bizodalom, lehet-é oly emberek közt, kik úr és szolga viszonyában állanak egymáshoz? kik közűl, míg a kisebb rész kiváltságokkal s tulajdon javakkal bír, a nagyobb rész azon javakból magát kizártnak szemléli? Példákkal mutassam-é meg, hogy a szolga, valahányszor alkalom adatik, urával miként bánik? Nem szükség a világ történeteiben széjjeltekintenem, nem szükség a régi Rómában a Spartacus rabcsoportait, vagy a németországi paraszthadat, vagy a szent-domingói gyilkos jeleneteket felhozni. Hazánk történeteiben a példák borzasztóbbak, mint akárhol. Említem a Dózsa vérengző tetteit; tudják a Tek. Rendek a József császár alatti dolgokat Erdélyben; s ki az, ki még most is borzadva ne tekintene vissza a kolera évére, midőn némely megyékből a legrettenetesebb tettek híre az egész országot keresztűlrázá? Felszólítom a kormányt: ily esetekben mi a mód, mely által bennünket megoltalmazand? Talán hóhérpallos és kötél?! mik a bűnösök ellen fordíttatnak. Nyomorúlt eszközök! Mert ezek semmivé tehetnek ugyan egyes életet; de itt nem egyes emberekről van szó: itt a szó azon halhatatlan, hódíthatatlan szellemrül van, mely századok óta, most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég; s ezt nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom; ezt csak megszelidíteni lehet. Nem egyébbel pedig, csak oly közös érdekkel, mely a társaság tagjait egyformán kösse a hazához; s ez érdek csupán két szó; szabadság és tulajdon!”

Az alsótábla ülésterme az 1832-36. évi pozsonyi országgyűlésen

Az alsótábla ülésterme az 1832-36. évi pozsonyi országgyűlésen

A magyar nyelv hivatalossá tétele Kölcsey szívügye volt. Ebben a témában az 1805-ben hozott határozat volt érvényben. Ez kimondta, hogy a király és a magyar királyi kancelláriához küldendő feliratok latin és magyar nyelven történhetnek. A magyar királyi helytartó-tanáccsal, valamint a törvényszékkel elégséges volt a magyar nyelvű kapcsolattartás, de ezek a hivatalok nem voltak kötelesek magyar nyelvű válaszokat adni a megkeresésekre. Az 1832-36. évi országgyűlés ellenzékének egyik legfőbb kívánsága az volt, hogy a felsőtábla üzeneteit, a királyhoz küldött feliratokat, valamint a törvények szövegét magyar nyelven fogalmazzák meg. A főrendek az üzenetek magyar nyelvű megfogalmazását elfogadták, de a javaslat többi részével nem értettek egyet, így az visszakerült az alsótáblához. Kölcsey ezt az elutasító választ 1834. március 4-én elmondott A magyar nyelv ügyében c. beszédében véleményezte, méghozzá elég keményen: „Soha senki el nem fogja velem hitetni, hogy azon okok, melyeket a főrendek előhoznak, meggyőződésből, szívből származtak volna. Nem kívánnak egyebet, mint a latin nyelvből oly szent nyelvet csinálni, mely őket a sokaságtól elkülönözze. Vagy talán a demokráciától félnek, ha az anyai nyelv felemeltetik?” Nagy vihart, egyben elismerést keltő beszédét így fejezte be: „Sokszor hallottam én itt erőről, morális erőről szót tetetni; s ezen pillantatban szólítom fel a Tek. Rendeket ezen erőt kifejteni, s úgy vélem, nem szólítom fel híjában; mert íme én is, ki egyike vagyok a leggyengébbeknek, nyilván s egyenesen kimondom: előbb fog e kebel megrepedni, mintsem a nemzeti nyelvre nézve tett kívánságtól egy pillantásig is elálljak.” A főrendek vegyes érzelemmel fogadták Kölcsey beszédét. Ezt jelzi az is, hogy Cziráky gróf a felszólalással kapcsolatban megjegyezte, hogy ezek voltak a legveszedelmesebb szavak, amelyek eddig magyar országgyűlésen elhangzottak. Ennek ellenéra a főrendek az alsótábla javaslatát elfogadták, és feliratként a királyhoz megküldték a törvények magyar nyelvű megfogalmazásának kérését, amit I. Ferenc király nem hagyott jóvá. A magyar nyelv hivatalossá tételét csak 10 évvel később, 1844. november 13-án szentesítette V. Ferdinánd a II. törvénycikkben. Eszerint minden törvényt magyar nyelven alkotnak, az országgyűlés nyelve magyar, az ország teljes területén a hivatalok magyar nyelven kötelesek értekezni, minden iskolában magyar nyelven történjen a tanítás.

Az 1538. február 24-én I. Ferdinánd és Szapolyai János által megkötött váradi béke következménye volt Magyarország három részre szakadása, így Erdély különválása. Erdély és a részek ügye 1790 óta napirenden volt a magyar országgyűlés ülésein. A részek alatt az 1738-ban Erdélyhez kapcsolt, de jogilag Magyarországhoz tartozó területeket értették (Partium, ezen belül is Zaránd, Kraszna, Közép–Szolnok megyék és a Kővár vidéke). Ezek visszacsatolásának kérdését az 1832-36-os országgyűlésen elsősorban Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc szorgalmazta.  Kölcsey 1833. március 11-én elmondott beszédében a következőket fogalmazta meg: „Ami engem magamat illet, nekem azon szerencse jutott osztályrészűl, hogy magyarországi apának s erdélyi anyának gyermekeként születtem. Én születésemnél fogva bírom a testvérhazák iránti szerelmet, én szívem alatt egybeforrva hordom képeiket; s kínos látnom, hogy ellenséges körűlmények miatt egymástól elszakasztva tartatnak. Hitem és vallásom Tek. KK. és RR. ez: mint csak egy istent ismerek az égben: úgy csak egy magyar hazát óhajtok a földön. Kettőben nincs üdvösség!” Wesselényi ugyan egy ügynek tartotta Erdély unióját és a Partium visszacsatolását, de taktikai okokból mégis jobbnak látta külön kezelni ezt a kérdést, mivel a visszacsatolást az uniónál könnyebben megvalósíthatónak vélte, mert ez az erdélyi országgyűlés megkérdezése nélkül elintézhető volt. Ezt az álláspontot terjesztette elő 1833-ban a diétán, de azt sem a főrendek, sem a bécsi kormány nem fogadta el. Később azonban, 1836-ban ugyanaz az országgyűlés – elsősorban Kölcsey és Wesselényi munkájának, tekintélyének köszönhetően – mégis megalkotta a Partium visszacsatolásáról a XXI. törvénycikket. Ez kimondta, hogy Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyék, Kővár vidéke és Zilah minden tekintetben Magyarország elválaszthatatlan, kiegészítő részeit képezik. Azonban ez nem valósult meg ténylegesen a törvény kihirdetése után sem a bécsi udvar és az erdélyi kormány ellenállása miatt, míg végül az 1848-ban hozott VI. törvénycikk alapján történt meg a visszacsatolás.

A Partium elhelyezkedése

A Partium elhelyezkedése

Az 1832-36-os országgyűlésen az alsó tábla liberális ellenzéke a vallásfelekezetek közti teljes egyenlőséget kívánta elérni, az általános és teljes lelkiismereti- és vallásszabadságot támogatva, vagyis a katolikus egyház feudális előjogainak megszüntetését más felekezetekkel szemben.  A II. Lipót uralkodása alatt, 1791-ben elfogadott törvény a protestánsok vallásszabadságát teljes jogúan biztosította ugyan, viszont fenntartotta a katolikus egyház előjogait, elsősorban az áttérések és a vegyes házasságok megkötése tárgyában. A házasságkötések módját az 1791/26-os törvénycikk szabályozta, amely alapján vegyes házasságot csak római katolikus pap előtt lehetett kötni. Gyermekek születése esetén, ha az apa protestáns volt, a gyermekek követhették apjuk vallását. Az elégedetlenkedést az váltotta ki, hogy a katolikus papok sok helyen ún. reverzálist kértek a protestáns féltől, vagyis egy olyan nyilatkozatot, amelyben a házastársak a születendő gyermekek katolikus keresztelését és nevelését garantálták. Tiltakoztak a reverzálisok későbbi, más vallásfelekezethez történő áttéréseket akadályozó hatása ellen is. Szerették volna elérni, hogy az áttérések esetét megelőző hatheti vallásoktatást töröljék el, mert a katolikus papság gyakran évekig elhúzta ezt a folyamatot abban reménykedve, hogy ezzel megakadályozza az átkereszteléseket. Tiltakozásuk kiterjedt arra a gyakorlatra is, hogy a protestáns papokat büntették azért, ha más felekezetű hívő is jár a templomukba. Elérendő céljuk volt, hogy a hadsereg protestáns lelkipásztorokat is alkalmazzon. Erdély és a részek visszacsatolásával párhuzamosan merült fel az unitárius vallás szabad vallásgyakorlásának kiterjesztése az egész ország területére. A zsidókra vonatkozó hátrányos megkülönböztetéseken is szerettek volna enyhíteni, az emancipáció meghatározó lépése az őket is érintő polgári jogok kiterjesztése lett volna. 1833. július 13-án A vallás tárgyában című beszédében Kölcsey felhívta a főrendek figyelmét az e kérdésben való felelősségükre, hiszen számtalan alkalommal visszaküldték az alsó tábla e tárgyban tett javaslatait:  „Betegségem miatt gyengébb vagyok, mintsem hosszasan beszélhessek; gyengébb, mintsem a keblemet égető fájdalom szavait teljes erőben elmondhassam. Mert lehetetlen fájdalom nélkül gondolkozni a pillantásról, midőn küldőimnek e nagy reménységgel kezdett vallásügyben, félévi feszített várakozások után azt kell megírnom: a törvényeken esett tetemes sérelmeket felfedeztük, az ország három millió protestáns lakosainak törvény kívüli, bizonytalan állását elpanaszoltuk: de az uralkodó Felség mindezeket maga útján meg nem tudhatta; mert a maga atyai fejedelméhez járúlni akaró nemzet útját a Haza Fő Rendei elgátolták!” Végül a főrendek által is támogatott feliratra megérkezett válasz lehangoló volt. A leirat tartalma szerint a javaslatot csak az országgyűlés vége felé terjesztették fel a királyhoz, így „nem maradt elég ideje a nagyfontosságú és alapos meggondolást igénylő tárgyban elhatározásra jutni”. Az 1832-1836-os országgyűlés tehát úgy zárult le, hogy a vallási sérelmek ügyében igazi előrelépés nem történt. Erre csak tizenkét évvel később került sor, amikor a forradalmi események hatására elfogadták az 1848/20 törvénycikket „a vallás dolgában”.

A bécsi kormány hatalmának megtartása érdekében semmilyen eszköztől nem riadt vissza. Ennek egyik leghatásosabb eszköze és szerve a titkosrendőrség felállítása és működtetése volt. Az 1832-36-os országgyűlés szereplőinek megfigyeléséről és a jelentésekről írásbeli dokumentumok is fennmaradtak, amelyek az ellenzék tagjairól írt feljegyzéseket tartalmazzák. Ez a részleg Leopold Ferstl irányítása alatt állott. Kölcsey egy ideig nem került a titkosrendőrség látókörébe, annak ellenére, hogy az első pillanattól részt vett az ellenzéki összejöveteleken. Az ellenzéki követek az országgyűlés első napjaitól rendszeres egyeztetéseket, ún. konferenciákat tartottak egymás lakásán. Wesselényi pozsonyi szállásán kívül nemegyszer találkoztak Pázmándy Dénesnél, gróf Andrássy Györgynél vagy éppen magánál Kölcseynél. A követek természetesen tudatában voltak annak, hogy az országgyűlési titkosrendőrség informátorai minden lépésüket figyelik, tanácskozásaikról pedig jelentéseket készítenek. A jelentések kezdetben azt hangoztatták, hogy az országgyűlési ellenzék nem tudja magát megszervezni, a követek között pedig nagy a bizalmatlanság. A későbbiek során viszont nagyon is komolyan vették Kölcsey szerepét, tevékenységét és népszerűségét. A diéta befejezése után készített jellemzésben Kölcseyt az ellenzék egyik legkitűnőbb vezetőjének nevezték, elismerték nagyszerű szónoki képességeit, amelyek csak a szintén ellenzéki Deákéhoz vagy a kormánypárti Császár Sándoréhoz voltak hasonlíthatók. Az országgyűlés résztvevői közül egyébként 24 követ – köztük Kölcsey – kapott „ultra-bal” minősítést. Wesselényihez fűződő szoros kapcsolata még inkább felhívta a titkosrendőrség figyelmét a költőre, hiszen elsődleges megfigyelési célpontjuk Wesselényi Miklós volt. Az ő politikai befolyásának korlátozását mégsem pozsonyi tevékenysége, hanem az 1834. december 9-én megtartott szatmári megyegyűlésen elhangzott beszéde tette lehetővé, amely alapján felségárulás vádjával beperelték.

A reformjavaslatok ellehetetlenítése érdekében a bécsi kormány nem csak Pozsonyban, hanem a megyegyűléseken is ténykedett. Az örökváltság ügyében több vármegyét rávettek arra, hogy módosítsák a követutasításokat annak a célnak az érdekében, hogy küldötteik ne szavazhassanak a jobbágyfelszabadítás mellett. Szatmár vármegye nemesei is féltették feudális kiváltságaikat, ezért a követutasítások módosítása mellett döntöttek. Kölcsey és Wesselényi mindent megtett annak érdekében, hogy ezt megakadályozza, de minden ez irányú ténykedésük kudarcba fulladt. A sikertelen meggyőzési kísérletek után Kölcsey és követtársa, Eötvös Mihály is bejelentette az országgyűlési követségről való lemondását azon az alapon, hogy saját lelkiismeretük ellen nem szavazhatnak az urbárium ügyében. A lemondott követek az új követek megválasztásáig, kinevezéséig még visszatértek Pozsonyba. Kölcsey utolsó országgyűlési beszéde, a Búcsú az országos rendektől 1835. február 9-én hangzott el Pozsonyban. Áttörő hatása volt mind a beszéd retorikailag mesterszintű megfogalmazása, mind Kölcsey személyisége következtében, aki ekkor már a haladók legnépszerűbb vezéralakjává vált. A reformkor jelszava is e beszédnek köszönheti születését: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés. Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól; isten virassza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját!” A beszéd hatására az alsótáblát vezető personális aznapra felfüggesztette az ülést. Népszerűségét az is jelezte, hogy az országgyűlési ifjak – akik már tudtak lemondási szándékáról – Pozsonyba érkezésekor kalapjukra gyászfátylat kötöttek, Hálaemléket adtak át neki, amelyet hetvenheten írtak alá. Amikor Pozsonyt elhagyta, az országgyűlési ifjak közül sokan Köpcsényig kísérték gyalog. Kossuth az Országgyűlési Tudósításokat gyászkerettel ellátva küldte szét. Deák Ferenc búcsúlevele önmagáért beszél: „Elszakadtál tőlem, s én mélyen érzem: hogy távolléted nekem pótolhatatlan, szíves barátságod emlékezete híven fog engem kísérni az élet minden viszontagságaiban, s azon édes érzés, hogy barátom vagy, kettőztetni fogja éltem minden örömét, enyhíteni minden kedvetlenségét…”

Visszatérve Szatmár vármegyébe a főjegyzői posztról is le akart mondani, de arra az elhatározásra jutott, hogy Wesselényi ügyvédjeként, illetve a folyamatban lévő felségárulási perek miatt jobb, ha e tisztséget megtartja. Ez jó döntésnek bizonyult, mert a megyei követutasítást sikerült Wesselényi ügyében kedvezően megváltoztatni. Az országgyűlési ifjak letartóztatása után Kölcsey három alkalommal is feliratot készített ügyükben a királyhoz magyar nyelven. A bécsi kormány az ügyet koncepciós perként kezelte, így minden segítség hiába volt, a perben súlyos ítéletek születtek. A következő áldozat Kossuth Lajos volt, akit 1837. május 5-én tartóztattak le. Őt ekkor a bécsi udvar mint főellenségét tartotta számon. Kölcsey irányításával Szatmár vármegye természetesen az első adandó alkalommal felemelte hangját ez ellen, és országos sérelmet emlegetve végzést hozott letartóztatásával kapcsolatban. Pár hónappal később a királyhoz írt feliratot a szólásszabadság és egyben Kossuth védelmében. Az uralkodót azonban törvényre hivatkozva nem lehetett meggyőzni, így Kossuth négy év börtönbüntetést kapott. Kölcseyt még közelebbről érintette a Wesselényi Miklós ellen megindított hűtlenségi per. Kölcsey jelentős szerepet vállalt a védelem előkészítésében és kidolgozásában, a kellő számú védőtanú előteremtésében. Védelmében kimutatta, hogy Wesselényi esetében hűtlenségről nem lehet szó, mert hűtlenség csak tettel követhető el, szóval nem. Kifogásolta a per törvénytelen formáját és a tanúk kihallgatásának szabálytalanságait. A munka gyorsítása érdekében Wesselényi 1838. augusztus 8-án Csekére érkezett, és másfél hétig éjjel-nappal közösen dolgoztak Kölcseyvel a védelem szövegén. Egy tanúhoz vezető útja során fázott meg olyan súlyosan, hogy ennek következményeként hunyt el 1838. augusztus 24-én.

Kölcsey közéleti tevékenységét hosszú időn keresztül egy jelzővel illették: „eszményi politikus”. Köztisztelet jellemezte meg nem alkuvó, csöndes, de határozott személyiségéért, kitartásáért, szerénységéért. Hogy önmaga mit gondolt saját politikai pályafutásáról, azt talán leginkább az Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett c. 1836-ban megírt akadémiai beszéde mutatja meg a legvilágosabban: „Korodra akartál hatni? korlátolt, kicsiny erődhez nehéz akarat! és hatással lenni a korra, nem is mindig kívánatos. Társaid megérzik a rázást, ha álmaikat bolygatod; de nem kérdik honnan indúlsz, s hová mégy? s tettél jót vagy rosszat: magadnak tevéd; és a sokaság járja az útat, merre az ezerképpen változó vélemény árja ragadozza; a genie pedig sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt, mit követni, csak ő bír erővel.”

Forrás:

Reformkor a magánjogban (1830-1848)
http://majt.elte.hu/Tanszekek/Majt/Magyar%20JogtorteNET/magyarazatok/reformkor.htm

A politikus Kölcsey
http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1600/politikus-kolcsey#sthash.Quc2e8Dg.vtE6maOX.dpuf

Völgyesi Orsolya: Egy költő a rendi országgyűlésen (Kölcsey Ferenc politikusi kapcsolatrendszerének kialakulása az 1832/36-os diétán)
http://itk.iti.mta.hu/megjelent/2009-4/volgyesi.pdf

A magyar irodalom története / Kölcsey a harmincas években
http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/03/244.html

Fazekas Csaba: Egyházak és egyházügyi törvények Magyarországon,
http://forrasmedia.hu/vallasszabadsag/konferencia/eloadasok/Fazekas%20Csaba.pdf

Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai
http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/

Kölcsey Ferenc Összes Művei – I. II. III. kötet
http://mek.oszk.hu/06300/06367/html/03.htm

Európa Trianon nélkül az I. világháború után – Magyarország régiói
http://72varmegye.eu/jatekok/Trianon_nelkul

Magyar Történeti Életrajzok – Vértesy Jenő: Kölcsey Ferenc
http://mek.oszk.hu/05600/05657/html/

Az újjáépítés kora a Magyar Királyságban 1711-1820; Magyarország beilleszkedése a Habsburg Birodalomba (Áron Orbán)
http://slideplayer.hu/slide/2053314/

Szabó G. Zoltán: Kölcsey Ferenc (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011)

A magyar nemzet története (Szerkesztette Szilágyi Sándor, Atheneum Irodalmi és Nyomdaipari R. Társulat, Budapest, 1897)