Kölcsey irodalmi tevékenysége


 

Kölcsey Himnusz című verse alapján a magyar közgondolkodásban elsősorban, mint költő közismert. Irodalmi tevékenysége alapján azonban legalább annyira tekinthető esszéírónak, esztétának vagy kritikusnak, mint költőnek.

A debreceni kollégium az 1802- i tűzvész után

A debreceni kollégium az 1802- i tűzvész után

Irodalmi érdeklődésének a családi hagyomány mellett legnagyobb szerepe a debreceni diákéveknek volt. Itt kezdett verseket írogatni, rendszeres látogatója volt a kollégium könyvtárának. 1805–ben Csokonai temetésén megismerkedett Kazinczy Ferenccel. 1808–tól rendszeres levelezésben álltak egymással, Kölcseynek ez adta a meghatározó és végső inspirációt az irodalmi elkötelezettség mellett.

Kazinczy Ferenc (1759 – 1831)

Kazinczy Ferenc (1759 – 1831)

Kazinczy hatására stílusát eleinte a klasszicista vonások határozták meg, a későbbiek során azonban a romantikus elemek váltak uralkodóvá műveiben. Lelkes híve lett a nyelvújításnak. Bár nem alkotott új szavakat, elsősorban a neológia újfajta stílusa, költői nyelve, ízlése vonzotta. Ebben az időben lépett az irodalmi nyilvánosság elé. A reformkor szellemisége az irodalmi alkotások terén is a hazafias eszmékkel párosult, ez Kölcsey irodalmi munkásságának szintén meghatározó elemévé vált.

1809-ben Debrecenben befejezte tanulmányait, innen került joggyakorlatra Pestre. A pesti művészeti, szellemi élet, így a literatúra is ekkor még gyermekcipőben járt, amit az is bizonyít, hogy a fő szervező Széphalomról irányította a magyar irodalmi életet. Pesten Vitkovics Mihály „irodalmi háza” volt Kazinczy szellemiségének központja. Itt ismerkedett meg Kölcsey Szemere Pállal, akivel életre szóló barátságot kötött.

A pesti joggyakorlat elvégzése után nem jelentkezett ügyvédi vizsgára. Az elavult magyarországi jogrendszer gyakorlásában nem akart tevékeny szerepet vállalni. A debreceni jogtanári meghívást is visszautasította. Álmosdra, a családi birtokra visszatérve gazdálkodni kezdett, az irodalommal szabadidejében foglalkozott.

Az akkori vidéki tartózkodás zárt életformát jelentett. Társaságát Péchy Imre és Jeanette nevű lánya, egy német nevelőnő és Uza Pál alkotta, aki a Martinovics–összeesküvés vádlottja volt, és 1803–ban szabadult a börtönből. Kölcseyn az inspiráló, buzdító társasági élet hiányában ekkor erőteljesen megjelentek a melankólia jelei, sötéten látta a világot, saját és hazája jövőjét.

1814–ben Sámuel öccse megházasodott, ekkor Kölcsey elhagyta Álmosdot és a gazdálkodást. Pécelre utazott barátjához, Szemere Pálhoz, ahol nagy szeretettel fogadták.

Szemere Pál (1785 – 1861)

Szemere Pál (1785 – 1861)

1815–ben Szemerével itt írták meg a Felelet a Mondolatra című röpiratukat, ami a tudtuk nélkül került nyomdába és a közönség elé. Ezt válasznak szánták a Kazinczy- és nyelvújítás ellenes, 1813–ban megjelent Mondolatra, amelyet Somogyi Gedeon állított össze. A röpirat hatására Kazinczy mellé álltak az irodalmi és a társadalmi élet képviselői, Kölcsey és Szemere neve pedig ismert és népszerű lett.

A Felelet a Mondolatra címlapja

A Felelet a Mondolatra címlapja

Ugyanebben az évben jelent meg Csokonai költészetének bírálata is, ami még műhelytanulmánynak tekinthető. A megfogalmazott rendkívül szigorú kritikát az indokolta, hogy közvetlen elődei példájához kritikai tevékenységében nem kívánt alkalmazkodni. Kezdeti bírálataiban ez és a kialakulatlan stílus okozhatta, hogy, elődei műveiben nem mindig vette észre az előremutató nyelvi, műfaji, stilisztikai jeleket. Kazinczyval ellentétben Kölcsey a mélyebb bírálat híve volt, nem csak a művekre összpontosított, hanem az alkotóra is, alkalmazva a lélektani kibontás módszerét. Bírálataiban mindig több szempontot érvényesített, új stílus megteremtésére törekedett. Az addigi klasszicista iskolával szemben a romantikus alapú irodalomszemléleti kritikát alkalmazta.

Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805)

Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805)

Csokonairól összességében negatív kritikát írt, felróva belső összeszedettségének és eredetiségének hiányát, nyelvhasználatának jellemzőit, populáris megnyilvánulásait. Pozitívan értékelte Csokonai könnyedségét, humoros, népi témájú és hangú dalait, amelyeket őszintének és eredetinek tartott. Ugyanakkor bírálta azt az alföldi provincializmust, amelyet szerinte Csokonai nem is igyekezett levetkezni. Ez a kritikai mű nyílt szembenállást jelentett kora közvéleményével, amely számára formabontónak számított az őszinte hangvétel, hiszen az irodalmi szereplőktől egymás dicséretét, tömjénezését szokták meg addig. Döbrentei Gábor, az Erdélyi Múzeum kiadója a beküldött éles kritikát ezért nem is merte megjelentetni, csak 1817–ben jelent meg a Tudományos Gyűjteményben.

Kis János és Berzsenyi bírálata (Berzsenyi Dániel versei, 1817) sem hozott számára népszerűséget, vagy sikert. Kölcsey kritikusi szemléletét a történeti szemlélet, ezen belül is a feudális vonások elutasítása jellemezte. Berzsenyi ekkor még alkotó, elismert művész volt, aki felháborodva, teljes értetlenséggel állt Kölcsey kritikája előtt. A recenzió Berzsenyi metaforáit – amelyek előkészítették a magyar nyelvű romantikus versírást – nem értékelte, üresnek, időnként dagályosnak nevezte költőtársa stílusát, bírálta költőietlen tájszólásait. Tematikáját szűk körűnek tartotta, irodalmi ízlését időszerűtlennek bélyegezte. Dicsérte fantáziáját, nagy erejét, tiszta világnézetét. Megállapításai részben helytállóak, részben túlzottak voltak. Berzsenyi a méltatlan bírálatra egy még méltatlanabb, dühös, személyeskedő választ adott, amely Antirecenzió címen jelent meg. Sértődöttségét csak tovább fokozta, hogy Kazinczy sem állt mellé ebben a vitában. Kölcsey bántó hangnemű kritikája olyan mélyen érintette, hogy ez után a költői alkotás helyét a tudományos munkálkodás és az esztétika, illetve az irodalom tanulmányozása vette át munkásságában.

Berzsenyi Dániel (1776 – 1836)

Berzsenyi Dániel (1776 – 1836)

Kibékülése Berzsenyivel soha nem történt meg, így a Magyar Tudós Társaság közgyűlésén tartott búcsúbeszéden hangozhattak csak el az engesztelő sorok: „Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? Az élet útai keresztűl járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”

Kölcsey és Kazinczy barátsága is megfakult ebben a vitában. Kölcsey gondolkodásában, irodalmi nézeteiben, ízlésében jelentős változás, gyökeres fordulat ment végbe. A korábban a nyelvújítás mellett legharcosabban kiálló művész eljutott a neologizmus tagadásáig. Ekkorra az is egyértelművé vált, hogy a tanítvány kritikai tevékenységében is túllépett mesterén. A kritikaírás, a kritikusi szerep nem létező magyar hagyományait igyekezett megteremteni, messze meghaladva ezzel saját korát és az akkori magyar irodalmi élet színvonalát.

Az Iliász műfordításával (1815) is próbálkozott, ami korábban teljesen szokatlan, különleges megoldást eredményezett. Olyan nyelvtani- és szószerkezeteket használt munkájában, ami feltételezése szerint a régi magyar (akár a XII. századi) nyelvben is használtak, de ezek nyelvtörténeti emlékekkel nem voltak igazolhatók. Homérosz fordításának részleteit elküldte Kazinczy Ferencnek is, aki önmagát kora legjelentősebb magyar műfordítójának tartotta, Kölcsey fordítási kísérletét pedig nem értékelte különösebben nagyra. Kazinczy ennek ellenére eljuttatta ezt Vályi Nagy Ferenczhez, aki szintén az Iliászt fordította ekkor. Ez a mű meg is jelent nyomtatásban, bár alkotója ezt nem érhette meg, mert időközben elhunyt. Művében viszont sorok sokaságát vette át Kölcsey fordításából, annak hozzájárulása nélkül. Kölcsey megpróbálta felelősségre vonni Kazinczyt a kézirat átadása miatt. A széphalmi mester válasza így hangzott: „Vályi Nagy annyira érzé a Kölcsey dolgozása érdemét, hogy a maga fordítását a Kölcseyének feláldozta, s készebb volt nem a magáét adni, csak hogy Homért jobban adhassa. Én Vályi Nagyban becsülöm ezt a szép érzést.” Kazinczy egyébként sem a szerzői tulajdont tartotta fontosnak, hanem az elkészült mű minőségét, az alkotást. Kölcsey viszont nem csak irodalmi, hanem elsősorban elvi, erkölcsi vétket látott ebben az eljárásban: „Megvallom én azt, hogy szép lélek jele a másét jobbnak ismerni a magaménál, de a más jobbnak ismert munkáját elsajátítani, eltulajdonítani – ez soha nem volt szép érzés jele.” A következmény az ún. Iliászi pör lett, ami a magyar irodalom első plágiumperévé vált. A per nem a bíróság előtt, hanem irodalmi folyóiratokban zajlott. Az Élet és Literatura 1826-i évfolyamában végül Kölcsey unszolására Szemere közzétette az összes idevágó levélváltást. Kazinczyra való tekintettel a költő ezzel lezártnak tekintette a plágium ügyét. Fordítással ezután csak ritkán próbálkozott, talán érezte, hogy ezek a munkái nem meghatározó jellegűek, nem tartoznak alkotó munkásságának jelentősebb művei közé.

A Himnuszt 1823-ban, a nemzeti újjászületés hajnalán fejezte be Kölcsey Ferenc. Gondolatvilágának alakulására három szerző, illetve mű volt alapvető befolyással. Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól (1602), Szenci Molnár Albert: CXXX. zsoltár (1606), és Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem (1646) című munkái. Alapvetően e három mű hatására jött létre a Himnusz  stílusa, amely magában foglalja a klasszikus retorikai hagyományokon alapuló ima és a bibliai hagyományokra épülő zsoltárok jellemzőit, egyesítve ezeket a hazafias érzelmekkel. Ezen összetevők miatt szokták nemzeti imaként említeni. A cím egyben a vers műfaját is meghatározza: az ódához hasonlóan emelkedett, ünnepélyes, imádságos költemény, dicsőítő ének. Kölcsey a klasszicizmus korstílusából indult ki, amikor e versét írta, de már feltűnnek a műben kibontakozó új szellemi áramlat, a romantika jegyei: a nemzeti múlt felé fordulás, a nagy ellentétek kiélezése, a nemzeti sajátosságok hangsúlyozása, a szenvedélyesség. A vers valójában a múltat idézi, de közben félreérthetetlenül érezteti a költő, hogy a múltbeli „balsors” nem ért véget. A bűn és bűnhődés motívuma végigvonul a versen. Ezért kér Istentől egy nemzet nevében segítséget és védelmet, egyben panaszolja a büntetés súlyosságát. A kezdő és záró versszak keretébe foglalva vetíti elénk Kölcsey a dicsőséges múltat, majd ezzel éles ellentétben a történelmi megpróbáltatásokat is. Megszólal a költeményben a nemzeti bírálat hangja is: Kölcsey egyik célja a magyarság lelkiismeretének felébresztése, rádöbbentés a belső széthúzásra, pártoskodásra, árulásra. A mély reménytelenségből csak isteni segítséggel lehet megszabadulni; ezért ismétlődik meg még nagyobb nyomatékkal az első versszak fohásza. Hazánk történelmi megpróbáltatásainak nagyságát emeli ki a költői túlzás, hogy ez a nép már nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is megbűnhődte. A költemény Erkel Ferenc megzenésítésében vált nemzeti himnuszunkká.

Erkel megzenésített Himnusz kéziratának kezdete

Erkel megzenésített Himnusz kéziratának kezdete

A másik kiemelkedő alkotása ebben az évben a Vanitatum vanitas, amely Húságok hiúsága, avagy a Hiábavalóságok hiábavalósága címmel fordítható. Egy középkori eredetű vallási ének mintájára született a Prédikátorok könyve alapján: „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!”

A keserű irónia, cinikus és szkeptikus történelemszemlélet hatja át az egész verset.  Már a kortársak is egyedülállónak tekintették a versnek azt a sajátosságát, hogy a költeményt áthatja a humor és az irónia rendkívül finom jelenléte. A mű visszatérő gondolata: minden hiábavaló. A történelem, a művészet, a filozófia nagy alakjainak példáján keresztül mutatja be a költő, illetve a természet törvényeivel hozva párhuzamba az ironikus túlzás eszközeivel kiszínezve, hogy idővel minden nagy tett, gondolat, önfeláldozás elveszíti jelentőségét, hiábavalóvá válik. Kifejti, hogy az élet nagy mozgatórugói – hit, remény, szerelem, hírnév, boldogság, szenvedés, önfeláldozás, halhatatlanság utáni vágy – mind semmiséggé válnak. „Mert mozogjon avagy álljon / E parányi föld veled, / Lengjen fényben, vagy homályon / Hold és nap fejünk felett, / Bárminő színben jelentse / Jöttét a vándor szerencse, / Sem nem rossz az, sem nem jó: / Mind csak hiábavaló!” Éppen ezért egyetlen jó tanács az életre vonatkozóan csak az lehet, mely szerint: érzelem, életcél nélkül közömbösen kell élnünk életünket. Kölcsey így írt verse születéséről: „…a sokat vesztett kebelből azután származhatott, minekutána veszteségit az emberi élet nevetséges parányiságához és múlandóságához mérve, nyugalmas megvetéssel tekinthette”. A Kölcseyre annyira jellemző pesszimista kétségek fogalmazódnak meg ebben a költeményben, amely mélyén mégis felismerhető az a súlyos feszültség, hogy mindez szöges ellentétben áll a költő saját elveivel, vallott értékrendjével, személyes meggyőződésével. Ez a feszültség a vers szerkezetében is kimutatható, hiszen a „rejtett” epigrammák sorozata és a refrénszerű gondolatritmus is ezt erősíti.

A húszas évek elejére került irodalmi tevékenységének középpontjába a népi költészet. Ezek a versei (Hervadsz, …, Zápor, A Csolnakon  stb.) többnyire szerelmi költemények, melyek az el nem ért boldogság után való vágyódás hangját vagy az emlékezés melankóliáját szólaltatják meg a népköltészetből ellesett motívumok segítségével. A dalszerű szerkesztésmóddal megörökített versekben megjelennek a népköltészetben már megszokott motívumok, az ismétlés, a természeti jelenségek és az érzelmi világ ellentéte, a hangulati hullámzás, a természeti szimbólumok használata, a megszólítások. Hervadsz, hervadsz / Szerelem rózsája!/ Nem kell nékem / Remény violája; / Ujjaim csak / Nefelejcset szednek / Bús estvéjén / Bús emlékezetnek. (Hervadsz… 1825)

Az 1823-26 közötti időszak rendkívül termékeny volt Kölcsey lírai munkásságában. Az ebben az időszakban írt versek témája, hangulata, stílusa nagy változatosságot mutat. Bizonyos versekben (Zsarnok, Igazság) egyértelmű az aktuálpolitikai állásfoglalás, ami egyébként nem jellemző Kölcsey költészetére. Visszatérő motívumok jelentek meg azokban a verseiben, amelyek az alkotói válság művészi önvallomásaiként születtek (Panasz, A nyugtalan). Ezek a költői jegyek a sehol otthont nem lelő vándor, a biztos part nélküli állapot, a belső nyugtalanság, otthontalanság megjelenítése.

Kölcsey szerelmi életéről szinte semmilyen biztos tudása nincs az utókornak. Az 1824 és 1826 közötti időszakban lírájában egy intenzív, nyílt formában megjelenő szerelemvágy jelenik meg, amely erős, személyes érzelmi feszültséget, nyugtalanságot tükröz (Bú kél velem, Endymion, Esti dal). „ Minden lepke lél virágot,/ Harmatot minden virág;/ Én tekintem a világot, /Bús magány az, s pusztaság”. (Szerelemhez, 1825) Az életrajzi háttérből biztosan nem deríthető ki, hogy kihez szólnak a be nem teljesült szerelem dalai, Kölcsey nagyon kiterjedt levelezése sem ad ehhez biztos támpontot.

A költő verseinek, illetve versírási szokásainak egyik jellemző tulajdonsága volt, hogy a született alkotásoknak nem adott címet, kivéve a korai verskéziratokat, illetve ha erre különös, személyes okai voltak. A verscímek születése önkényesen, a közreadók (elsősorban Szemere Pál) ízlésének megfelelően jött létre, amikor a költemények egy-egy folyóiratban megjelentek.

Kölcsey második alkotó korszakát az 1820-as évekre tehetjük, amikor is a romantikus nemzetfelfogás került érdeklődése középpontjába. Ekkor írta legjelentősebb tanulmányait. Korábban Kazinczy tanítványaként, a tízes évek elején még a világpolgárság, a kozmopolita szemlélet következetes szószólója volt. A húszas évek közepére messze eltávolodott e korábbi felfogásától. A német romantikusok hatására ekkor már minden nemzetnek egyedi értéket tulajdonított, s ezt a nyelvek és szokások sokféleségével indokolta. A nemzetek egyenrangúságáról szóló tétele szabadelvű világképének szerves alkotórésze lett. Mohács (1826) c. tanulmányában elkerülendő veszélyként írt annak a lehetőségéről, hogy az emberiség egyetemes fejlődése a nemzetjellemekben rejlő gazdagság eltűnését eredményezheti. „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé tenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg.” Felismerte, hogy a nemzeti tragédiák, szerencsétlenségek nagy erőkifejtést eredményeznek minden nép életében. Ezt az energiát, összetartó erőt úgy lehet továbbvinni, ha ezekről az eseményekről rendszeresen megemlékezünk, mert a jelen, a múlt és a jövő összefüggenek egymással. A pénz utáni hajsza miatt sok ember nem foglalkozik nemzete múltjával, pedig az embereket minden a hazájukhoz köti: az emlékek, a szeretteik, az anyanyelv, a föld, az éghajlat, a lakóhely. A szülőknek tovább kell adniuk utódaik számára a hazával kapcsolatos emlékeiket, tudásukat, hiszen ha a múlt emlékei elpusztulnak, saját nemzeti létünk válik tarthatatlanná.

A klasszicisták világpolgár szemléletének romantikus ellentétét legkövetkezetesebben Nemzeti hagyományok (1826) c. értekezésében fejtette ki. Ez a munka a magyar irodalom történetének rövid eszmetörténeti, fejlődéstörténeti foglalata. Hangsúlyozta benne a nemzeti önismeret fontosságát, a kultúra folytonosságának meghatározó jelentőségét, valamint a saját, nemzeti hagyományokon alapuló irodalom megteremtésének elsődlegességét. „A nemzeti hőskor hagyja maga után a nemzeti hagyományt; s nemzeti hagyomány s nemzeti poézis szoros függésben állnak egymással.” Következetesen egyetlen kérdés – a nemzeti irodalom – áll mindvégig a középpontban, amelynek a nemzeti hagyományokon kell alapulnia, de támaszkodnia kell az európai kulturális háttérre is. A nemzeti hagyományt a hőskor alatti szokások, események, tettek hozták létre, ez pedig alapja a későbbi korok jellemző értékeinek, amelyet elsősorban az emlékezet visz tovább. Felismerte a népköltészet forrásértékét, utat nyitva ezzel a népiesség irányzata előtt. Nagy jelentőséget tulajdonított a színházak létrehozásának, elterjedésének is. Cáfolta benne Herder jóslatát, miszerint a magyar nyelv és a kultúra szükségszerűen be fog olvadni a környező germán és szláv népekébe. „A magyarok az egyetlen népe ennek a törzsnek mely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, wallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán már nyelvükkel is alig találkozunk.” (Johann Gottfried Herder: Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához, 1791)

Az 1820-as évekre megnőtt az irodalom súlya, tekintélye Magyarországon. Egyre strukturáltabbá vált az irodalmi élet. Kialakult a mai értelemben vett közönség, ennek elsődleges oka a polgári életforma elterjedése volt. Nagymértékben megszaporodott az irodalomelméleti publikációk száma is. A romantika és a liberalizmus eszméinek terjedésével párhuzamosan kiszélesült és elmélyült az irodalom szerepe, az író alkotó tevékenysége, az írás nemzeti elhivatottsága és önérvényesítő lehetősége iránti érdeklődés.

Az irodalmi eszmék és kritikai elvrendszerek iránti nyitottság fokozódott. Az irodalom szerepe a nemzetté válás, a polgári átalakulás folyamatában kiemelkedővé vált. Ezek a kedvező változások, valamint a kritika továbbra is méltánytalan helyzete a közfelfogásban késztette Szemere Pált és Kölcseyt arra, hogy irodalomelméleti-kritikai folyóiratot hozzon létre Magyarországon.  Csak amikor a romantikus irányzat a húszas évek közepén diadalt aratott, s hosszú harcok nyomán a kritika műfaja hazánkban valamelyes polgárjogot nyert, tudták ezt megvalósítani.

1826. június 8-án bocsátotta közre Szemere előfizetési felhívását, majd október elején jelent meg az első, 1827 márciusában a második kötet Élet és Literatúra címmel.

Az Élet és Literatúra címlapja

Az Élet és Literatúra címlapja

A szerkesztő Szemere a közlendő anyagot három csoportra osztotta: értekezések és művek, kritikák, antológia. Nemcsak a művekbe, hanem a művek születésébe is igyekezett beavatni olvasóit az új folyóirat, valamint az írók életébe, gondolkodásába, egymás közti viszonyaiba. Az olvasó tanuljon meg önállóan gondolkodni, ítélni, választani, minősíteni, szokja meg a kritika atmoszféráját, sajátítsa el a műbírálat válfajait, módszereit, hangnemeit – ezek voltak mozgatórugói, elsődleges szándékai a szerkesztőnek. Ezzel a folyóirat vállalta a közönség jó részének értetlenségét, sőt ellenállását is.

Szemere Pál kora elismert irodalmi személyisége volt. Műveltsége, irodalmi ismeretei Kölcseyvel, mint főmunkatárssal a háta mögött, biztosította a nívós, újszerű, eszmékben gazdag folyóirat működtetését. Tevékenységükben sohasem voltak hajlandók figyelembe venni a közfelfogás elvárásait, a művészet számára nem fogadtak el semmiféle normát, megkötést, keretet.  A reformkor szellemiségének megfelelően a fejlődés szükségszerűsége, az eredetiség elismerése és bátorítása, a nemzetiség korszerű értelmezése és előtérbe helyezése, a szokatlan irodalmi eszközök bátor használata, a szokással való szakítás mellett tettek hitvallást. Újítás volt a lap részéről, hogy először publikált levelezést rendszeresen irodalmárok, közéleti szereplők részéről a magyar sajtóban. Első folyóiratunk volt, amelyik az irodalmat már nem nemesi privilégiumnak tekintette, hanem a polgári társadalom alapvető értékeként mindenki számára elérhetővé kívánta tenni. Kölcsey és Szemere személyes példaadása, a kritikát bátorító, az egyéni érdekeket pártatlan magatartásukkal biztosító személyisége sem volt elegendő a szakmai elismertségen kívül a sikerre: a nagyközönség nem értette meg munkásságuk jelentőségét, sőt, kifejezetten ellenálltak ennek az áramlatnak. Mindehhez hozzájárult, hogy a folyóirat szerkezetileg nehezen áttekinthető volt és tartalomjegyzékkel sem rendelkezett.

A közönség érdektelensége magával hozta az anyagi nehézségeket, a második kötet már csak ötszáz példányban jelent meg. 1829 tavaszán jelent meg a harmadik szám, amely új nevet viselt: Muzárion (Wieland híres epikus tanítókölteménye – 1768 – alapján). Nemcsak a folyóirat neve, hanem egész jellege megváltozott, feladva iránymutató, példaadó szerepét. Közrejátszott a változásban Kölcsey kiválása a szerkesztésből, aki ekkor a politikai pályafutását helyezte előtérbe. A negyedik számban Szemere újból „föltámasztotta” a kezdő szellemiséget, de hosszú távra már ez sem hozott megoldást. Négyévi szünet után 1833 májusában jelent meg az utolsó, szintén nem az eredeti célok megvalósítását előtérbe helyező szám. Az alapvető eszmékért ekkor már nem kellett harcolni, a reformok terjedésével részeivé váltak a kor irodalmi életének.

Széchenyi István 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlésen birtokai egyévi jövedelmének felajánlásával lehetővé tette a Magyar Tudományos Akadémia (hivatalosan 1858-ig Magyar Tudós Társaság) létrehozását. Más főnemesek is jelentős összeggel támogatták a tervet, így vált lehetővé, hogy 1827-ben az alapítást törvénybe is iktatták. Az országgyűlés a XI. törvénycikkben (A hazai nyelv művelésére fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról) mondta ki a társaság megalapítását.

Széchenyi felajánlása a pozsonyi országgyűlésen

Széchenyi felajánlása a pozsonyi országgyűlésen

1830. november 17-én a Magyar Tudós Társaság igazgatósága Pozsonyban megtartotta első ülését, ahol a nyelvtudományi osztály tagjává választották Kölcsey Ferencet is. (Ő egyébként a Társaság működésére szkeptikusan tekintett, a hivatalos testület hozzáállásától féltette az írók önállóságát, a művészi szabadságot.) 1832 szeptemberében Kazinczy munkásságát méltató emlékbeszédet tartott a társaság közgyűlésén, mint az elhunyt mester legkiválóbb tanítványa. Körvonalazta Kazinczy jelentőségét a magyar irodalmi életben, több mint félévszázados fáradhatatlan szerepét a nyelvújítás területén. Felidézte azt a múlhatatlan érdemét, hogy lelkesítette azokat a tehetséges fiatalokat, akik az ő folyamatos lelki és művészi támogatásán keresztül találták meg helyüket a magyar irodalmi életben. Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassanak, s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson.” Megemlítette a részvétlen kortársait, akik megmosolyogták ténykedését, valamint azokat is, akik ellenséges indulattal fordultak felé, megkeserítve enélkül is nehéz helyzetét. S nemcsak azokra hatott ő, kik nevét és műveit tiszteletben tartották: hanem azokra is, kik eránta ellenséges indulattal viseltetének. Valának ugyanis nem kevesen, kik vagy érdemeit irígylették, vagy művítéletei által érdekeltettek, vagy okfejeit, miken dolgozásait alapítá, veszélyeseknek lenni hitték.” Elsősorban azonban a magyar nyelv és a haza iránti feltétlen és mindenek felett álló szeretetét, tisztelelét emelte példaként minden hallgató elé: „Nehány kevésnek mellében támadt a gondolat: a haza veszélyben forgó nyelvét ragadni meg, ezt felvirágoztatni, ezt erőre hozni; s erejével rázni fel az álombasüllyedt népet, hogy lásson és érezzen.” Méltó elismerése volt ez Kazinczy Ferenc életének és munkásságának.

Az 1830-as években a reformkor politikai, gazdasági és társadalmi törekvései megkerülhetetlenné váltak mindenki számára, aki tevékeny részese volt az országban történt változásoknak. Ez az új, pezsgő világ Kölcseyt is kimozdította mindig visszatérő letargiájából, és megkérdőjelezhetetlenül előtérbe került legnagyobb szenvedélye: a hazaszeretet. A magyar irodalmi életben ekkor ismét felvirágzott az epigramma költészet. Ennek meghatározó darabja a Huszt (1831), amely egyike Kölcsey optimista kisugárzású költeményeinek. A vers cselekvésre szólító mű, mely szerint az alapvető értékeket a jelenben kell keresni, illetve megteremteni. Nem a múlt tragédiáival kell foglalkozni, hanem cselekedni kell, és a jelent minél élhetőbbé tenni, és így a jövőt megalapozni. A mű romantikus formajegyei egy olyan csattanónak adnak keretet, amely a reformkor egyik jelmondatává vált: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” 1833-ban Pozsonyban született a másik, szintén nemzedékeket lelkesítő epigrammája, az Emléklapra. Ez szintén arra a morális alapra épül, amely a polgári átalakulásért vívott harc nélkülözhetetlen eleme volt egy feudális gyökerekkel rendelkező társadalomban: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl, ha kihúnysz: A haza minden előtt!”

Önálló kötete életében csak egy jelent meg, 1832 novemberében Versek címmel Pesten, Hartleben Konrád kiadásában. Öt kötetre tervezték az életmű sorozat megjelentetését negyedéves időközönként (versek, beszédek, filozófiai írások, kritikák, prózai írások), Kölcsey életében azonban csak az első kötet jelent meg. Ez is sok bosszúságot okozott számára, hiszen számtalan nyomtatási hibát tartalmazott az új kötet, amit Kölcsey anyagi okokból nem tudott újra nyomdába küldeni. A Vörösmarty Mihály által szerkesztett Tudományos Gyűjtemény az 1832. évi XI. kötetben ismertette a könyvet: „Kölcsey valódi ismerőinek nem szükséges mondanunk, hogy lyrai költeményei a legtisztább légü magasságban állnak menten minden nehézkes salaktól, hogy valami szelíd, szent hév ömli által őket…”

Kölcsey Ferenc 1832-ben megjelent verseskötete

Kölcsey Ferenc 1832-ben megjelent verseskötete

Kölcsey közéleti tevékenységi köre minél kiterjedtebbé vált, annál lesújtóbb véleményt alkotott kora magyar nemességéről. Ez az ítélete késztette arra, hogy a nemzethalál gondolatát fejezze ki prófétáló verseiben, a Zrínyi dalában (1830) és a Zrínyi második énekében (1838). Mindkét versben párbeszédes formában jeleníti meg sötét látomását. A Zrínyi dala lírai párbeszéd: a múlt dicső tettei jogán reménykedő, illetve a jelen kiábrándító tapasztalatai miatt keserűen, indulatosan vádoló hazafi párhuzamos elmélkedése, valójában a költő belső monológja. A múlt nagyjainak hazaszeretete, önfeláldozó hősiessége, az ősök áldozata kerül szembe a korabeli nemességnek a nemzeti értékek iránt tanúsított közönyével, gyáva megalkuvásával, romlottságával és szellemi restségével. A végkövetkeztetés keserű, de éppen keserűségével felrázó hatású: a hősi tetteiről híres magyar nép „névben él csak, többé nincs jelen”.

A nyolc évvel később papírra vetett Zrínyi második éneke – ha lehet – még ennél is kegyetlenebb bírálatot tartalmaz, illetve végkövetkeztetést vetít elénk. A lírai párbeszéd egyik résztvevője Zrínyi, aki könyörög a végveszélybe jutott haza megmentéséért: „Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat, / Vérkönnyel ázva nyög feléd!”. A másik fél a sors, a népek ítélőbírója, aki a kérést kérlelhetetlenül visszautasítja: „Áldást adék, sok magzatot honodnak, / Mellén kiket táplál vala; / S másokra vársz, hogy érte vívni fognak? / Önnépe nem lesz védfala?”/. A sors elutasító magatartása tulajdonképpen a költő ítélete a Béccsel szövetkező, a kudarcot gyáván tűrő, az önérdekeit minden elébe helyező magyar nemesség felett. Ennek megfelelően a sors feleleteként a nemzethalál víziója jelenik meg. Kölcsey legnagyobb félelme, hogy a hazai nemesség bűneivel magával rántja a bukásba az egész nemzetet.  „Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll; Szelíd sugárit többé nem nyugtatja /Az ősz apák sírhalminál./ És más hon áll a négy folyam partjára / Más szózat és más keblű nép / S szebb arcot ölt e föld kies határa, /Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.hangzik a jóslat, amely látszólagos megmásíthatatlansága ellenére is tulajdonképpen utolsó, felrázó figyelmeztetés a nemesség felé.

Kölcsey műfaji nyitottságára, kísérletező kedvére utal, hogy a novellaírás is felkerült művészi palettájára. A korábban írt Kárpáti kincstár c. elbeszélése (1833) után, 1836–ban készült el a Vadászlak c. novellája, és töredékben maradt A Ferrói szent fa c. elbeszélése. A kárpáti kincstár egy szegénysorsú, fiatal magyar nemes belső válságának és összeomlásának lélektani ábrázolása. Társadalombírálata egyértelmű, hiszen főhőse anyagi és társadalmi különbségek miatt nem veheti feleségül szerelmét, mert szülei egy vagyonos polgárfiúnak szánják a lányt. A főhős ezért gyorsan meg akar gazdagodni: szerencsejátékkal, majd kincskereséssel próbálkozik. A sikertelen kísérletekbe beleroppan, a kiábrándulásba belehal. Kölcsey elbeszélésében kritikája célkeresztjébe a polgárosodás útja helyett az üres ábrándkergetés útját járó magyar nemesség típusát helyezte.

A Vadászlak című elbeszélése már nyílt társadalomkritikát tartalmaz. Egy gyermekgyilkossággal ártatlanul vádolt leányanya tragédiájának beteljesedését mutatja be, tiltakozva  a nők feudális elnyomása és a társadalom képmutatása ellen. Az akkori börtönviszonyok leírása olyan szemléletes a műben, hogy ez adott ösztönzést Eötvösnek a börtönügy javítását célzó írásaihoz. Társadalmi kérdésekre való érzékenységét mutatja az is, hogy a házasságon kívül született gyermekek számára lelencház létesítését sürgette. A balladai szerkezet, a finoman sejtető stílus kiemelkedő alkotása a kor elbeszélő irodalmának.

Kölcsey testvére, Ádám halála után magára vállalta unokaöccse, Kálmán neveltetését. Utolsó éveinek kiemelkedő irodalmi alkotása az ő nevéhez fűződik, hiszen Kölcsey hozzá intézte szellemi végrendeletét, a Parainésis Kölcsey Kálmánhoz (1834) című alkotását: „…számodra írok, szeretett fiam, hogy vidám és bánatos napjaimban gyűjtött parányi kincsemből emléket alkossak.” Az Athenaeum című folyóiratban 1837–ben öt egymást követő számban jelent meg ez a demokratikus szellemű intelem, ezzel is bizonyítva, hogy Kölcsey az egész reformkori magyar ifjúság nevelésének szándékával írta, valódi célja pedig a fiatalság felkészítése volt a haza szolgálatára. (Kölcsey Kálmán 1848-ban a márciusi ifjak köréhez tartozott, s 1849-ben Komárom váránál vesztette életét.)

Kölcsey Kálmán

Kölcsey Kálmán

E mű előzményei az ókori morális intelem-irodalomban Iszokratész parainesisei és Cicero A kötelességekről című munkája. A Parainésis alaphangját Kant erkölcstana, a kálvinista vallás, illetve a sztoikus magatartás, filozófia adja meg. E szerint a változó világegyetem törvényei örök érvényűek, az ezekhez való alkalmazkodást kell természetesnek tartani és azt elfogadni. Ez vezet a szenvedélymentesség eléréséhez, amely megalapozza a lélek belső megnyugvását. A lelki béke az alapja annak, hogy az ember ura legyen önmagának és adott helyzetének. A velünk megtörténő dolgok egy részére befolyással bírunk, itt a döntés, az irányítás a mi kezünkben van. A másik részt rajtunk kívül álló erők, okok irányítják, az eseményeket nem befolyásolhatjuk, ezeket el kell fogadnunk, közömbösen kell szemlélnünk őket. Kölcsey műve ezekre a filozófiai elvekre épül, de a végzetszerűség elfogadásának ellenére önismeretre, önnevelésre, tevékeny, alkotó életre, a haza és az emberiség szeretetére szólít fel.

Fő gondolata, hogy életünkben elsődlegesség illeti a közösséget önmagunkkal, egyéni életünkkel szemben. Tanácsai elsősorban saját tapasztalatain alapulnak, ezeket osztja meg unokaöccsével. A felnőttkori csalódások, szenvedések ellenére sem szabad elveszíteni a bizalmat az erényes életben. Ha az erkölcsi normákhoz tartjuk magunkat, jó tetteket hajtunk végre, minden csalódás és szenvedés ellenére is megelégedett emberek leszünk, céljainkat el fogjuk érni: „…soha ne múlass el egy alkalmat is, melyben jót tehetsz; s ha a tett némelykor pillanatnyi hasznoddal s kívánságaiddal ellenkeznék: szoktasd akaratodat, hogy rajtok győzedelmeskedjék. Így fogsz a pályán lassanként és észrevétlen akadály nélkül járhatni;” Felhívja a figyelmet Isten szeretetére, a szülők iránti hála fontosságára, és az emberiség nagy egészének érdekében végzett szolgálatra. Ezen belül is előtérbe kell helyezni a nemzetünk és a haza szeretetét: „Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek.” A közügyekben, ha az ember kellő ismerettel, hozzáértéssel rendelkezik, részt kell venni, még akkor is, ha ez áldozatokkal jár:„… azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van.” A szerencsére soha ne bízza magát az ember, szorgalommal, tudással és tettekkel mindent el lehet érni.

Az Athenaeum c. folyóirat

Az Athenaeum c. folyóirat

A mű központi kérdése a haza szeretete, a közösség, a nemzet szolgálata. A közéleti szerepléshez nélkülözhetetlen feltételnek tartja a szónoki képességet, ennek alapja és eszköze pedig az anyanyelv tökéletes ismerete. „Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel.” Az anyanyelv ápolása, szeretete minden nép fennmaradásának alapja: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog”. Az olvasás, olvasottság fontosságát is hangsúlyozza, de itt is az értékekhez igazodást helyezi előtérbe: „Mint az üresbeszédű társalkodót: úgy kerüld a tartalmatlan könyvet.” Ahhoz, hogy tartalmas életet élhessünk, szükség van az önismeretre, az akaraterő fejlesztésére, a másokkal való együttműködésre, az önálló (előítéletektől mentes) gondolkodásra, az új ismeretek szerzésére. Bármilyen jelentős tettet hajt végre az ember, azt saját maga és céljai elérése érdekében tegye, hálát soha ne várjon érte: „Nemcsak a végrehajtás bizonytalan, de a hála is; bár azt küzdés, áldozat és jótétemény által százszorosan megérdemléd. Erkölcsi világban a hála legritkább tünemények közé tartozik, szintúgy egyes személyekben, mint a nép sokaságában.”

A külső alapján való ítélkezést kerülni kell ugyanúgy, mint a színlelést. Az egyéni jólét megteremtésének soha nem lehet alapja a közösség céljainak, javainak feláldozása: „…az egésznek, melynek részei vagyunk, ártani olyan, mint felgyújtani a várost, hol házat bírunk.” Elveti az erőszakot: „Erőszak ritkán orvosol, mert nem világosít fel; példa és tapasztalás által figyelemre bírt emberek egymás után s észrevétlen térnek jobb útra.” Az emberek jelentős része saját érdekei szerint cselekszik, változtatja nézeteit. Ez helytelen. Egy helyzet alapos megismerésében sokat segít, ha többen vitatják meg azt, hiszen mindenki más oldalról világítja meg a probléma lényegét. Fontos az a tulajdonság, hogy más véleményét is elfogadjuk, különben nem várhatjuk el, hogy a mi véleményünket is meghallgassák, elfogadják. A gyermekvállalásnak, felelős gyermeknevelésnek rendkívül nagy a jelentősége, hiszen ezzel a haza iránti kötelességünket is teljesítjük. Ez sokkal fontosabb, mint az élvezetek, vagy akár a boldogság keresése: „Higgy nekem, e szó: boldogság, egyike a legbizonytalanabb s legszűkebb értelmű kifejezéseknek; s ki boldogságot vadász, árnyékot vadász.”  A boldogság titka az élet önzetlen másnak szentelése, hiszen az ember nem önmagáé, hanem a közösségé, így a közösség ügyének szolgálata, a haza szolgálata olyam magasrendű megelégedettséggel tölti el az embert, amely mindennél fontosabb.

A mű formai jegyeire jellemzőek a hosszú körmondatok, a felszólító mód, kérdések és az ehhez kapcsolódó válaszok, valamint a címzett, illetve az olvasó folyamatos megszólítása. A metaforák és hasonlatok nagyszámú használata szemléletessé, a rendkívüli igénnyel csiszolt, a magyar értekező próza legmagasabb csúcsait jelentő mondatai pedig lendületessé, dinamikussá formálják a művet. A gondolatmenetet jól követhetővé teszik az egyenletes terjedeleműre tagolt bekezdések, a rövid, szentenciaszerű tételmondatok. E tanácsok összessége erkölcsi kódexként állhatott a reformkori ifjak előtt, hiszen írója kora legelfogadottabb, elvei mellett kitartó, példaértékű személyisége volt, aki saját tapasztalatainak, emberismeretének, lélektani tudásának legjavát örökítette meg ebben az alkotásában.

1829-től Szatmár vármegye tisztújításán első aljegyzővé választották, 1832-ben pedig országgyűlési követté. Ettől kezdve közéleti tevékenysége, illetve a gazdálkodási, magánéleti jellegű problémái ritkán tették lehetővé számára a szépirodalommal való foglalkozást. Alkotó- és munkakedve nem csökkent, de energiáit a közéleti, társadalmi jellegű írások kötötték le alapvetően, kivételt a már említett novellák, a Parainesis, Zrínyi második éneke, a Rebellis vers, az Átok című jelentősebb alkotások képezték. 1835–ben megvált ugyan az országos rendektől, de az önkényuralom fokozódó politikai nyomása arra késztette, hogy az országgyűlési ifjak, majd Kossuth, végül pedig Wesselényi Miklós védelmében előtérbe helyezze jogi ismereteit, és idejének, figyelmének jelentős részét a védelem elkészítésére és a mentőtanúk vallomásainak gyűjtésére helyezze. A tárgyalást már nem érhette meg, mert egyik hivatalos útja során megfázott, és rövid betegség után 1838. augusztus 24-én Szatmárcsekén hunyt el.

Forrás:

A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig
http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/03/246.html

Kölcsey Ferenc (1790 – 1838)
http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Kolcsey.htm

Csetri Lajos: Kölcsey Csokonai bírálata és Döbrentei
http://epa.oszk.hu/00000/00001/00350/pdf/itk00001_1987-1988_03_271-284.pdf

Kölcsey Ferenc összes művei
http://mek.oszk.hu/06300/06367/html/01.htm

Magyar Történeti Életrajzok – Vértesy Jenő: Kölcsey Ferenc
http://mek.oszk.hu/05600/05657/html/

Kölcsey Ferenc (1790 – 1838) élete és munkássága
http://kidolgozott-erettsegi-tetelek.blogspot.hu/2012/12/kolcsey-ferenc-elete-es-munkassaga.html

Szabó G. Zoltán: Kölcsey Ferenc (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011)